"Krisztus után ötszáznyolcvanhatban, Húsvét másodnapján, március 24-én mintegy kétszáz fônyi könnyü fegyverzetü lovaskatona robogott ki Karthágó ôrizetlen hagyott keleti kapuján, sebes vágtában hagyva maga mögött a lángokban álló várost. A városban javában dúlt a polgárháború - pontosabban a zsoldjukkal és bánásmódjukkal elégedetlenkedô katonák kirobbantotta lázadás, melyhez hamarosan csatlakozott a város vandál és mór népessége is. A lovasok azon válogatott és megbízható bizánci helyôrség maradéka voltak, melyet Belizár hadvezér hagyott hátra a várost elfoglalása után. A birodalom katonai politikájának megfelelôen vigyázott arra, hogy a meghódított területekre távoli, ismeretlen népekbôl toborzott katonákat, zsoldosokat telepítsen, ezzel is elejét véve a megszállottak és hódítók közötti közeledésnek.

Ezek a lovasok Bizánccal szövetséges fehér hunok, másszóval heruliánusok voltak, akik már Karthágó bevételekor kitüntették magukat. Vezérük, Farkas avagy bizánci nevén: Pharas egyike volt azon kevés barbároknak, amelyek bizánci tartózkodásuk alatt valamelyest elsajátították a kelet-római müveltséget. Nemzetsége többi tagjához hasonlóan maga is meggyôzôdéses ariánus keresztény volt; a császári udvarban eltöltött évek alatt pedig nemcsak írni-olvasni tanult meg, de az irodalomban, és az akkoriban idôszerü és divatos vallási vitákban is meglehetôs jártasságra tett szert.

Farkas a lázadás másnapján, miután a helyzet teljesen kilátástalanná vált, összehívta lovasságát, és közös tanácskozás után úgy döntöttek, Justinianus császárnak tett hüségesküjük a továbbiakban nem kötelezi ôket. A hazájuktól évek óta távollévô heruliánus hunok ugyanakkor egyöntetüen a hazatérés mellett szavaztak - úgy tervezték, a közeli Hadrumetum gabonakikötôjében sikerül foglyul ejteniük néhány hajót és legénységét, amelyekkel eljuthatnak Fekete-tengeren túli hazájukba.

Mielôtt azonban távoztak volna, Farkas a karthágói könyvtárhoz vezette csapatát. A könyvtár egy része már lángokban állott a még épen maradt épületrészekbôl azonban a vezér kihordatta a könyveket, és iszákokba rakva sebtében felszíjaztatta azokat a lovakra." (részlet a kötet címadó írásából)  

          "E családtörténet és családfa természetesen fiktív. E tény azonban igazságtartalmán és az igazság lehetôségén mit sem változtat.

Meglehetôsen valószínütlen, hogy egy hajdani etruszk család leszármazottjaként, több mint két évezred után, töretlen vérvonallal írhassa le valaki, adott esetben egy székely-magyar szépíró a fenti sorokat. Caius Tarquinius létezését semmi sem bizonyítja, számos szereplô idôbeli elhelyezése legalábbis bizonytalan, jónéhányan minden bizonnyal a képzelet szülöttei.

És mégis: kételkedhetünk-e Lucius Caius Tarquinius, az Izidor-szerü kereskedôk és Lucilius Marcusok létezésében? Kadocsa nevét helységek ôrzik, s Györffyk, Györgyök és Antalok serege él és gyarapodik ma is a Székelyföldön, és nemcsak ott.

A vérvonal, a közöttük fenálló kontinuitás persze nem valószínü, - nem a fentebb leírt formában. De az emberi sors lehetôséget ad rá mert minden embernek van legalább két nagyapja, s azok a maguk során újabb és újabb nagyapákat feltételeznek. Az idô végtelen, s a történelem, mindannyiunk személyes és családi történelme is az.

A hely, a térség szelleme az, ami valószínüsíti a valószínütlen családtörténeteket. Itt, a népek országútján ôsidôk óta latin, kelta, párthus, szász, vandál, arab, normann, szarmata, szkíta, szláv, török, ugor és ki tudhatná még milyen népek keveredtek a népek teremtésének csodálatos receptje szerint.

Mindez nem sokat jelent. Csak annyit jelent, etruszkok vagyunk, kelták, párthusok, szászok, vandálok, türkök, szlávok, besenyôk. Jelen esetben magyarok. És még akkor is székelyek, csángók, palócok, mert magyarnak lenni sem olyan egyszerü.

A nemzet, a nép, a világmozaik végsô soron semmi más: családtörténetek analóg sorozata; az egyéni összetevôk rejtélyes, titkosírással kódolt génkészletének összterméke." (részlet a kötet utószavából)