E családtörténet és családfa természetesen fiktív.

E tény azonban igazságtartalmán és az igazság lehetôségén mit sem változtat.

Meglehetôsen valószínütlen, hogy egy hajdani etruszk család leszármazottjaként, több mint két évezred után, töretlen vérvonallal írhassa le valaki, adott esetben egy székely-magyar szépíró jelen sorokat. Caius Tarquinius létezését semmi sem bizonyítja, számos szereplô idôbeli elhelyezése legalábbis bizonytalan, jónéhányan minden bizonnyal a képzelet szülöttei.

És mégis: kételkedhetünk-e e regény hôsei, Lucius Caius Tarquinius, az Izidor-szerü kereskedôk és Lucilius Marcusok létezésében? Kadocsa nevét helységek ôrzik, s Györffyk, Györgyök és Antalok serege él és gyarapodik ma is a Székelyföldön, és nemcsak ott.

A vérvonal, a közöttük fenálló kontinuitás persze nem valószínü, - nem az itt leírt formában. De az emberi sors lehetôséget ad rá mert minden embernek vannak szülei és nagyszülei, melyek a maguk során újabb és újabb ôsöket feltételeznek. Az idô végtelen, s a történelem, mindannyiunk személyes és családi történelme is az.

A hely, a térség szelleme az, ami valószínüsíti a valószínütlen családtörténeteket. Itt, a Kárpát-medencében és környékén, a népek országútján ôsidôk óta keveredtek a latin, kelta, párthus, szász, vandál, arab, normann, szarmata, szkíta, szláv, török, ugor és ki tudhatná még milyen népek a teremtés csodálatos receptje szerint.

Mindez nem sokat jelent. Csak annyit jelent, etruszkok vagyunk, kelták, párthusok, szászok, vandálok, türkök, szlávok, besenyôk. Jelen esetben magyarok. És még akkor is székelyek, csángók, palócok, mert magyarnak lenni sem olyan egyszerü.

A nemzet, a nép, a világmozaik végsô soron semmi más: családtörténetek analóg sorozata: az egyéni összetevôk rejtélyes, titkosírással kódolt génkészletének összterméke.

Ôsapák és ôsanyák hosszú sora él mindenkiben: Tarquiniusok, Kadocsák és Györgyfiak élnek bennünk, függetlenül attól, hogy ôseinknek fogadjuk-e ôket vagy sem. Ott laknak szemünk bogarában, hajunk színében, a pofacsontokban, az anyajegyekben, hanglejtésünkben, félelmeinkben és szerelmes mozdulatainkban.

Minden, mi nem lehetetlen: igaz. És minden, ami valószínü, elôbb-utóbb bizonyossággá válik.

A feltételezett igazságot, persze, tagadni lehet mert az igazságnak, jellegénél fogva nincs szüksége bizonyításra. Létezik önmagától. És tagadni lehet az ôsöket, a történelmet is; mi több, a közöny is megengedett.

Hiszen mi úgyis elmúlunk kései utódainkban azonban hitünktôl függetlenül ott ketyeg az Örökkévalóság órája. Isten végtelen homokórájának szemei ott peregnek a természet és a sejtek legmélyén.