Születtem ezerkilencszázhétben, magyar világban, Gyimesközéplokon. Jó világ volt. Emlékszem apámra, viasszal pödört bajszára, s emlékszem a csendôrökre is, akik minden reggel megjelentek udvarunkon elôtte, a falubíró elôtt. Szép szál emberek voltak a csendôrök, szürke egyenruhában, kakastollal, magyarosra pedrett bajusszal.

Hétéves voltam, mikor édesapám is beöltözött a szürke egyenruhába. Bevonult megvédeni a hazát és a magyar becsületet. Három év múlva bátyám, András is elment a háborúba. Apám Isonzónál halt meg, bátyámnak nyoma veszett.

Kilencéves éves voltam a nagy menekülésnél. Három hét múlva kiverték a románokat, hazajöttünk a havasokból az üres, kifosztott házba. Ekkor hallottam elôször valakit a románokat szidni. Anyám szidta, Isten nyugtassa szegényt. Soha senki mást nem szidott.

Tizenöt évesen láttam az elsô román embert. Azóta eleget láttam. Olyan ember volt ez is, mint a többi: csak az egyenruhája volt más, mint a magyar csendôröknek.

Fiatalon hamar megszokja az ember az új világot. Árván maradtam, dolgozni kellett. A gazdaság mellett nem volt idô búsulni az országot. Húszévesen, mire katonának vittek, helyreállott a birtok. A Regátba vittek katonának, hét hónapig nem hallottam magyar szót. Aztán közelebb hoztak, fel Moldovába, Románvároos mellé. Ott, a csángókkal szólottam egy-két szót magyarul. Eltelt a három év, hazajöttem.

Harminckettôben megházasodtam: feleségül vettem Tankó Katalint. Három gyermekünk született: Imre 34-ben, Erzsébet 36-ban és Ilonka, a legkisebb 37-ben.

Negyvenben megszületett a magyar szabadság is. Keserves böjtje volt késôbb, de olyan volt ez kicsike magyar világ, mint a fuldoklónak a száj levegô. Félévet sem ültem otthon a magyar világba: én is beöltöztem a szürke honvédruhába, s bevonultam Tölgyesre a negyvenkettesekhez. Három hónapig szidtak oláh disznónak, büdös csángónak kibírtam. Azután a frontra vittek, egyenesen Oroszországba. Két lábujjam lefagyott, negyvenháromba átallôtték a vállamat, a golyó a nyakamon jött ki. Szerencsém volt: tôléltem, csak a jobb kezem bénult le. Hazaküldtek, leszereltek. Megtanultam bal kézzel írni, egy kézzel dolgozni. Még így is jobban jártam mint sokan mások, akik fogságba estek. Aki ottmaradott, ha élô napja volt is, rá tíz-tizenkét évre eresztették haza. Nem is szóltak senkinek arról, hogy volt, mint volt: szomorú, beteg emberek. Tizenheten jöttek haza a fogságból, azóta nyolcan meghaltak belôlük. A háborúban, csak a három gyimesi községbôl kétszáznyolcvanheten haltak hôsi halált. Isten nyugtassa ôket.

Negyvennégyben megint bejöttek a románok. Megint elmenekültünk, Naskalaton vártuk ki az elsô dühüknek a végét. Feleségemnek három testvérét, tizennégy, tizenhat és tizenhét éves fiúgyermekeket agyonlôtték, mert leventeruhát találták a házban. Elásták ôket a szomszéd istállójának padlása alá. Késôbb kivettük ôket, s eltemettük a temetôbe. Nyugodjanak békében.

Negyvenhétben eladtam a birtok nagy részét, költözni akartam, kitelepedni Magyarországra. Nem vitt rá a lélek. A birtok árát elvitte a románok inflációja s a pénzbeváltás. Pityókáskosárban hordtam ki a semmit nem érô pénzt az udvarra, s égettem el. Annyit ért, hogy megmelegítettem a kezemet a lángjánál. Apám, nagyapám, dédnagyapám vagyonánál.

Aztán elvették a maradék birtokot is. Egybecsapták a legelôket, az erdôket. Közös lett, senkié se lett. Nem bántam már: nem vihetik a földet semerre. Ott van akkor is házam hátánál, s körben a vidéken. Nem tudják eltakarni.

Ötvenhatban híre jött, a magyarok forradalmat csináltak, s felkeltek a kommunisták ellen. Várakoztunk, de aztán semmi nem lett belôle. Bementek az oroszok, leverték a kicsi lángot. Nagy Imrét, a vezetôjüket kivégezték a románok Bukarestben. Csend volt itt erre, élni kellett.

Nem maradt más semmi, csak a család. Az a legfôbb. Imre fiam tanult ember lett, megházasodott, Gyergyóból vett feleséget, Csíkszeredába költözött. Két leánya született, fiúgyermeke nincsen még. Erzsike leányomat Csíksomlyóra vitték férjhez: két leánya van neki is, fia neki se született. Ilonka leányom itthon maradt: egy ideszármazott bánkfalvi ember fia nôsült be hozzánk. Leányuk születte nekük is; a második gyermekkel most viselôs. Augusztusban leszen a gyermek születése.

Ezerkilencszázhétben születtem. Hatvannégy éves vagyok, két háborút értem meg, két magyar világot, s két román világot. Két országnak voltam katonája. Megsebesültem, megházasodtam, gyermekeim születtek.

Három hete belényillalt a szívembe, rosszul lettem. Azt mondják, infarktus volt. A következô majd elviszen. Tudom ezt, mert mi, Antalok nem vagyunk hosszas életüek. Bánom is, meg nem is. Mert Isten ôrizzen az ilyen élettôl, s az ilyen világtól mint a miénk. S mégis szép volt, még így is, ahogy volt.

Délutánonként kiülök az udvarra, a nagy fa alá egy fél pohár borral. Többet nem enged az orvos. Elnézegetem a hegyeket, a Naskalatot, az Öcsémet, a Terkôt. Itt éltünk, öregapám öregapja óta. Ôstelepesek voltunk: erôs nemzetség, jó vér.

Isten tudja honnan szálltak ide az ôseink.

És elnézem a fél pohár borral kezemben feleségemet, Katalint, aki három gyermeket adott, kicsi leányunokámat, s leányomat, Ilonkát ahogy elnehezedve, gömbölyödô hassal járkál a ház körül. Augusztusra esik a szülése.

Adja az Isten, hogy fiúgyermek legyen.

Fiút szeretnék, fiúgyermek unokát. Egyet csak aztán meg is halhatok. Csak ennyit szeretnék még.

Mert az életbôl csak ennyi marad meg s egyéb semmi se több.