Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Tamás

Enter subhead content here

Tizenkilenc porta, tizenkilenc család él itt, a Tatrosba ömlô patakok mentén, a Gyimes völgyén. Ennyit számoltak össze a csíki csendbiztos emberei a múlt héten, s közkegyelmet ígértek mindazoknak, kik felesküsznek a császár s király hüségire, s visszatérnek az ország kebelire.

De azért félnek ez emberek. Szükre húzott szemmel nézték mindenütt a kísérô katonák uniformisát, s könnyen riad azóta éjjelenként mindenki a kutyaugatásra. Van ok a félelemre, mert egy sincs az itt élôk közül, ki jókedvébôl, s nem a törvény vagy katonaság elôl futva hagyta volna el a Székelyföldet, s ok nélkül nem veszi senki nyakába a csángóságot. S hisznek is, meg nem is ezek az emberek a gubernium szavának, aki összeírni, s számbavenni rendelte a Gyimesek lakóit.

Számbavettek engem is: feleségemmel, anyámmal s nyolc gyermekemmel együtt. Antal János telepes gazdának írtak be a nagy könyvbe, s mostantól fogva ez lesz a család neve, nagyapámnak Antalnak neve után, ki elsôként érkezett ide Madéfalváról menekedve. Negyven éve annak, hogy feleségestôl-gyermekestôl megérkezett egy szekéren, s egy pár lóval s egy fejszével új életet kezdett.

Negyven esztendô telt el azóta. Negyven nehéz, ordasnak való esztendô, s oktalan állatnak való élet.

Aztán jöttek utána mások is, mert volt ahonnan, s amiért menekülni, s meghúzódtak itt a patakok fejébe, a gyepüszélen. Ha kell, Moldovába van féllábunk, s ha kell, Erdélybe.

Csak föld nincs a lábunk alatt, s ha van is, hát csupán annyi, amennyi földönfutáshoz elég. Úgy ôrzik a kaszálókat, s erdôket a csíki székelyek, mintha nem lennének atyánkfiaik, s nem ugyanabból a vérbôl lennénk mindannyian.

Pedig az én nagyapám is ugyanazon szabadságért válott földönfutó csángóvá, s van olyan jussom nekem is, mint akármelyik magyarnak a hegyen túl. Mert ükapám tatárok fogságából jött vissza ôsei örökébe, s vérét hullatta lófô székelyként minden ôsöm, amióta a világ világ, - hiába hogy nincsen róla kutyabôrös pecsét.

Most, negyven év számkivetés után azt mondják, újból befogad az ország, ha magunk is úgy akarjuk. S ki marad az ország kenyerén, azt nemcsak számba, de emberszámba is veszik, s azt ígérték, földet mérnek ki hitelbe, s erdôirtási jogot engednek, mert kell a telepes nép ide a szorosba.

Bár úgy lenne: mert erôsen fáj már az otthontalanság, s a számkivetés. Meguntuk s beléfáradtunk a bujkálásba. Jobb jövendô, kicsit jobb élet kéne a gyermekségnek s közülük legalább egyet, ha az Isten megsegít, tanítattnom is kéne. Nem nagy kívánság ez, s nem is kell sok ehhez: csak egy talpalatnyi föld, ahol megvethetem lábamat, s amit enyémnek mondhatok. Egy darab erdô, egy falásnyi legelô: a többi aztán a magam, s a Gondviselô Isten dolga.

Házat, s hazát foglalok magam is újra: ki tudja hányadszor nemzetségembôl, s ki tudja hányadik földön? Nagyapám, ki Csíkbánkfalván lófô nemes volt a menekülés elôtt, gyakran felemlegette, hogy régi nemzetbôl származunk, Halom nembélieknek György ágából.

Nem sokat mond ez itt most errefelé.

Túl a szoroson, Áldomásmezeje után már az oláhok földje következik. Könnyü az átjárás a határon, mert minden ösvényt ha akarnának se tudnának ôrizni a határôrök. Viszik-hozzák a sót, a dohányt, a marhát s a juhokat kétfelé a határon: csurran-cseppen valami ebbôl is, noha fejével játszik, kit csempészeten érnek. De élni kell, s magam is megjártam egyszer-kétszer az utat, be Moldova szívébe, s el egészen a Szeretig, mindenfelé, amerre még székelyek, s csángók élnek. Vannak még elegen ott, ki oda menekedett, de olyan is, akik idôtlen ideje ott élnek, s beszédük is másféle mint a miénk, noha az is magyarul van. S él még a kunoknak is némely maradéka, akik szintén magyarul szólnak.

Szegény emberek ezek mind, s nagy reménysége egyiknek sincsen. Aki ide menekült a császár katonasága elôl, egyik nyomorúságot a másikra cserélte: mert a bojárok puliszkája se jobb a kaszárnya kenyerénél, talán még kevesebb is jut belôle. S elôbb-utóbb mind elvesznek, s eloláhosodnak: mert kiveszett belôlük a láng, s az egy katolikus hiten kívül semmi ôket meg nem tartja.

Akkor már inkább itt, a két világ közén, ahol mégiscsak magyarul szól a szomszéd, ha mindjárt hetente találkozom is vele; s inkábbat pap nélkül, pogány módra haljak meg, mintsem hogy az igét más nyelven, s ne magyarul mondjam.

Ha mostanig kibírtuk, ezután is kibírjuk. Most, hogy számot vetettek velünk, tizenkilenc magányos, földönfutó székely-csángó házanépével, valamerre eldôl a mi sorsunk. Megragadtunk itt, az ösvény szélén, mint a bojtorján, s ide építünk jövendôt.

Nyolc gyermekem van, s ha valamelyiket el nem veszi az Isten, ezeknek maguknak is gyermekeik lesznek. Újabb negyven esztendô múlva fél falunyi ház lesz itt, a Tatros partján, s ahol a nép sokasodik, ott megélhetés is kerül, mert kirendeli azt a Gondviselés.

Valahol minden haza, s minden nemzet így kezdôdik.

Enter content here

Enter supporting content here