Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

György Antal

Enter subhead content here

Élni szeretnék, semmi mást. Háború nélkül, gyülölet nélkül, harag nélkül és keserü, álombanizzasztó félelmek nélkül. Asszonyt szeretni, gyermekeinkben jövendôt nevelni, marhákat tartani és békében gazdálkodni. Hajnalonként harmatos füvet kaszálni, télen disznót ölni. Élni, békében, csendben.

Ezt szeretném leginkább, Isten a tanúm rá.

Mégsem tehetem. Ha erre gondolok, valami belémnyillal, belém markol balfelôl a szív iránt, akár egy nagy madár karma. Szívem sasnak körme között vacog. Holnap reggel megvirrad, én lóra szállok, és ettôl fogva meglehet, elveszítem asszonyomat, vagyonomat, még gyermekeimet is és mégis mennem kell. Mennem kell, mert így kívánják ezt mindenkori asszonyaink, gyermekeink és jussunk. Hogy másnak is legyen még asszonya, gyermeke, jussa e vidéken mert csak az érdemes az életre, ki meghalni képes érte.

Ôseim, kik hajdanában ideszálltak, megtartani szerezték ezt a földet, melyet a magyarok királyától, és nem ok nélkül kaptak. Azért kapták, mert megszolgáltak érte; s mert lóra szálltak, és elindultak amikor kellett: pedig nekik is voltak asszonyaik, gyermekeik és marháik, és bizonyosan maguk is szerették a békés életet.

A Jóisten elfordította arcát rólunk. Osztrákok, németek, taljánok, oláh telepesek és idegenek szálltak meg. Földeinket kihasítják, erdeinket kivágják, nyelvünket meggyalázzák. Fiainkat idegen földre viszik vérüket hullatni, és nehéz adóval fojtogatnak, hogy aztán fegyveres perceptorok verjenek ki ôsi örökségünkbôl.

Sokan vannak, akik azt mondják, türni kell. Türni kell, és élni, ahogy lehet. Nyelni, szolgálni, fizetni, túlélni: mert jó az Isten, és végül majd csak letekint ránk és megszabadít ínségünkbôl.

A Jóisten azonban, írva van, hogy csak a bátrakra tekint, azokra, akik igent mondanak az igenre, és nemet a nemre. Valakinek, valakiknek ki kell mondani az igent, és ki kell mondani a nemet is. Segíteni kell magunkon, hogy Isten is megsegítsen.

És íme, ma én, György Antal, így vagyok kénytelen bátornak lenni, holott szívemet karmába szorítja a félelem. Mert félek, bevallom. Nem a haláltól félek, hanem a fájdalomtól, a fogságtól, a kínzásoktól és legfôképpen a megaláztatástól.

De attól, hogy nevem, hogy családom és nemzetségem neve sárba hull, még jobban félek. Hogy nemzetségemnek nyoma vész, hogy végül eltörik a székelyek dereka és nyomunkat porral fújja be a szél. Hogy fiaim és unokáim idegenek szolgái leszenek: ettôl félek a legesleginkább.

Esendô, gyarló ember vagyok. Hiú vagyok, gôgös és kicsit talán gyáva is. Szeretem a kényelmet, az asszonyokat és a gazdagságot, bár ez utóbbiból nekem sosem volt elegendô részem. És mégis, vállalnom kell a küldetést: mert hiszek benne, hogy küldetésem van. És hiába rühellem én a prófétaságot, ha éjszaka kiáltva ébredek fel, mert küldetésem kötelez. Erre köteleznek apáim, neveltetésem és hitem: mindaz, amitôl én, György Antal, az vagyok, aki vagyok. Hiszen a lepke is belerepül a gyertyalánga és elpusztul: de mégis megteszi, mert lepke és lepkemód kell viselkednie.

Székely-magyar vagyok, szabad és gondolkodó ember, és eszerint kell nekem is cselekednem. Akkor is, ha félek, akkor is, ha sasok marcangolják szívemet. Nem tehetek másként.

Pedig kár lenne értem. Kár lenne, mert tanult ember vagyok, külömb mint bárki más Erdélyország ezen szegeletében, s ha meghalok, aligha akad más hozzám fogható. De éppen ezért kell elmennem, mert Isten nem hiába ruházott fel engem érdemekkel. És az Ô akarata meg is tart engem minden bizonnyal a veszedelmek közepette: mert takarékos gazda Ô, aki nem szórja disznók elé gyöngyeit.

Legyen meg hát az Ô akarata. És ne úgy legyen, ahogyan én szeretném, mert az én eszemet elhomályosítja a félelem, a gôg, a nagyravágyás és a szenvedély hanem úgy legyen, ahogyan Ô kívánja küldetésemet.

Bízom benne és erôsen hiszem, hogy Ô, ki veszedelemre vetett bennünket, megtart minket. És megtart engem is, mert másként miért oltott volna szívembe nagyravágyást, lelkembe gôgöt, bölcsességet és tudásvágyat ha csak nem annak gyümölcseiért?

Néha, mikor a szívemet szorító karom elernyed, és eltekintek a havasok felett, úgy érzem, kicsinyhitü vagyok, és semmiségekért rettegek. Mert könnnyen lehet, hogy családom régi fényét szerzem vissza, és én vagyok a virágba szökkent mag, a családfa legfelsô ágának gyümölcse. Lehet, hogy minden sikerül, hogy visszaszerzem mind az ôsi jussot, hogy hátára kap a hírnév és a jószerencse. És igen, az is meglehet, hogy népem vezére leszek. Igen, ezekben mind hiszek, mert hinni akarok, s mert nem engedem magamhoz férni a kishitüséget.

Holnap reggel elindulok, s összegyüjtöm az embereket a faluban, Középcsíkon és Felcsíkon. Gyergyó népe már felemelte fejét és szembenéz a kétfejü sassal. Összegyülünk, s aztán legyen meg, aminek lennie kell mert ami türhetetlen, azt nem lehet tovább türni, s az idôk szava is nekünk kedvez.

Hozzád kiáltunk, Uram. És legyen meg a Te akaratod.

***

1764 január 7-én hajnalban Buccow generális parancsára Carato alezredes a Madéfalván népgyülésre készülôdô fegyvertelen székelyekre négy oldalról ágyútüzzel és nehézlovassággal támadt. A falut felgyújtották, s a legnagyobbrészt fegyvertelen tömeget kiméletlenül leöldösték a menekülôket a Kálnoki-huszárokkal a sík mezôn üldöztetve vágatták le. A mészárlásnak 186 halott, és 34 sebesült áldozata volt, 400-a fogságra vetettek. A gyászos események után hetekben és hónapokban több ezerre tehetô azon széklyek száma, akik Moldvába, vagy a Gyimesek völgyébe menekedtek, s többé vissza nem tértek a Székelyföldre.

A mészárlás helyére késôbb a katonai parancsnokság emlékoszlopot emeltetett, amelyre négy szót vésettek fel: Hic Jacet superbis siculorum, magyarul: Itt nyugszik a székelyek gôgje.

Enter content here

Enter supporting content here