Elég a vérbôl.

Elég a vérontásból.

Valakinek egyszer le kell tennie a kardot. Ehhez is bátorság kell, talán még nagyobb bátorság, mint felemelni. Mert hiába mind a vitéz ember, ha pusztulásra veti magát s házanépét, s magva szakad nemzetségének.

Igazat mond az írás: kard által vész, mind az, ki kardot ragad.

Háromszáznyolcvanketten ragadtak kardot, s ütöttek rajta Nogaj menekülô tatárain, bosszút állani: s háromszáznyolcvanketten vesztek oda. Közöttük volt apám is, Miklós, és közöttük volt két bátyám, Ambrus és Péter. Közöttük lehettem volna én is, de nékem másképp rendeltetett. Itthon kellett maradnom: talán azért, hogy maradhasson még hajtás a törzsön, s el ne vesszen a fa, ha tövére fejszét vetnek is.

Meglehet, ez volt az Úristen szándéka velünk: nemzetségemmel, s mind a székelyekkel. Talán le kellett nyesni a fának ágait, hadd nemesedjen, s édes gyümölcsöt hozzon: mert erôsen elvadult ez a fa, és terméketlen volt minden jóra.

Emberemlékezet óta kard mellé születtek, s kard mellôl haltak ki a Györkfiak. Vad, gôgös emberek, kiknek nyaka nem hajlott sem Isten, sem ember szándéka alá.

Valamiféle ôsi átok, pogány istenek átka lobog ebben a vérben, hogy nem hagyja nyugodni ezt a nemzetséget. Messzi Napkeletnek, Ázsia pusztáinak gôgje ül a szívekben.

Miféle nemzetség az, s miféle szokás az, hol lovat s kardot hagy örökségbe az apa a fiának, s melléje bosszúvágyot, gôgöt és szilaj vadságot útravalónak?

Én, a Györkfiaknak egyetlen élô maradéka, most leteszem a kardot, s erôs esküvéssel esküszöm, hogy azt soha többé fel nem veszem. Sem én, sem fiam, sem semminemü ivadékom többet. Fiamból tanult embert nevelek, íródeákot, papot. Mihelyt akkorára érik, beadom a csíki klastromba: okuljon, és idejekorán nyíljon meg esze a jóra.

Ezt az átkozott helyet pedig, rideg farkasok tanyáját, sasok rablófészkét, hegyi rablók tanyáját, s kóbor népek útálló kapuját pedig végképp itthagyom. Itthagyom, mert átok ül rajtam, s mert széllel szembevizelni nem lehet. Nincs olyan nemzedék, amely békében élte volna életét ezen a helyen. Tatárok, kunok prédája, nem otthon: mert milyen otthon az, melyiknek kapujában kivont karddal aluszik gazdája?!

Nagyapám, Györkfia Györk idején leégett már egyszer: háza népe kipusztult a tatároknak betörésekor. Állotta ki vad kunok rohamát, s fegyverrel szállott ide király parancsára az udvarhelyi királybíró.

Bár égett volna végképp el, soha vissza ne épült volna: békésebb jövendô, jobb világ maradt volna az utánuk jövendôkre.

Birtokomból megváltom ezt a helyet. Birtokomat a csíki székelyeknek adom, ôrizzék maguk ezentúl a szorost, s vesszenek el maguk a betörô sárga fergetegben. Lóránd vajda engedelmével új ôrtornyot építtetek lenn, Áldomásmezején: ezt itt pedig, Györk ôsapánk átokkal fogant szállását felhagyom, palánkjait lerontatom, a házat felégetem, s helyére murvát szóratok, hadd füvesedjen. Hadd nôje be a fü az ôsi pogány átkokat, Abod ükapámnak, a dúvadnak emlékét. Századév múltán senki nem tudja majd, hogy ott, hol keskeny sánc húzódik, disznónak ólja, vagy embernek háza állott-e: marha legel majd éltetô füvet róla.

Én magam emberek közé költözöm: telket veszek lenn Csíkban, emberi módon, s nem hegyi ordasként élek többé.

Fiam kezébe kard és íjszerszám helyett tollat adatok. Nyugtalan vérét megszelídítik majd a klastrombeli barátok, s megszegik rajta az ôsi átok. Íródeák lesz belôle, jegyzô és tanult ember a vajda udvarában. Nagyobb hasznára válik országnak, s nemzetségének egyaránt, mint valamely karddal dühöngô - s inkábbat maradjon meg okos közemberként, mintsem vitéz fôemberként vesszen el, s nyomát porral fújja be a szél.