Apám meghalt.

Anyám meghalt.

Halottak testvéreim, halott egész házamnépe, halott nagyapám, aki kilenc csatában harcolt és halott immár egész nemzetségem. Kihalt teljes szomszédságom és elnéptelenedett a Gyimesek völgye. Elsodorta ôket a sárga veszedelem.

Csak én maradtam meg, én és feleségem, hála legyen érte Istennek, ha egyáltalán van még Isten. Mindenki más meghalt. Varjak és farkasok, erdei vadak temetik a falvak népét. A két falu népébôl két kezemen megszámolhatom a túlélôket, s amerre elvonultak a tatárok, kialudt az élet lángja.

Azt hiszem, soha többé nem tudok aludni. Ha álomra hajtom fejem, szüleimet látom, testvéreimet, és mind a halottakat. Nagyapámot látom, az öreg Csobotot. Látom, amint öregesen megáll, megveti a lábát, és tempós, nyugodt mozdulatokkal nyilaz. Aztán látom széthasított mellel, véres szakállával. Látom az ôrtálló vitézeket, félrecsapott sastollas süvegüket, és látom szemükben a halál elôtti rettenetet. Látom a ringó keblü asszonyokat, és látom ôket sikoltozva meghalni. Széthasított fejü, felvágott hasú, vérbe fagyott, meggyalázott, megcsonkított embereket látok mindenfelé; s ha verejtékben úszva felriadok a rémálomból, ugyanabba az iszonyú valóságba ébredek. Ezt látom nyitott szemmel is, akkor is, ha eltemettem a holttesteket.

Félek, és rettegve ébredek pedig nem vagyok gyáva ember. Valamikor nem voltam gyáva ember. Halom nembéli fôember vagyok, a hadrakész Györgyök ágából. Sokféle halált láttam ezelôtt is, íj hegyén és kardélen, fejsze és kötél által. Haltak meg kezem között és haltak meg kezem által emberek. Harcoltam kunokkal és bolgár rablókkal, ejtettem vlah rabokat. Amióta a világ világ, nemzetségem vitézkedô emberek nemzetsége: nem féltünk senki vérét ontani, a miénket a legkevésbé.

És én, György nembéli György most félelemtôl verítékezve ébredem. Neszekre riadok, lódobogásra fülelek, barlangban bujkálva lopom életem fától fáig s elakadó lélegzettel riadok fel, ha álmomban tatárokat látok. És látom ôket, látiom a pokolfajzatokat, amint üvöltve jönnek borzas lovaikon, végeláthatatlanul, és megállíthatatlanul. Látom ôket utánam vágtatni, és hallom a nyeregben a rövid, fekete nyílak kopogását. Hallom üvöltésüket, látom idegen pofájukat. Ellepik az egész határt, az egész országot, rettenetet szórnak, halált aratnak, és nincs menekvés elôlük. Ha még egyszer eléjük kerülök, megremeg kezemben a szablya, és lábam elerôtlenedik. Nem emberek és nem harcosok ezek: gyilkosok, mészárosok, büntetésünkre küldött pokolfajzat. Ember ilyen pusztítást nem csinál, de még az állat sem. Talán csak a farkas, ha juhok közé szabadul.

Lehet, ez itt a világ vége. Felpattantak a pecsétek, és rászabadult a világra a pokolnak minden gonoszsága, s az ördögöknek seregei. Megelégelte kevélységünket az Úr, és földresújtotta gôgös székely fejünket. Felemelte bosszúálló kezét, és eltörölte a magyarok nyakas nemzetét. Ezzel fenyegetett Ambrus páter is, mikor kéthetente erre vetôdött és Istennek dicséretét tartotta házunk kápolnájában. De ekkora bününk nem volt: sem nekem, sem házam népének, sem nemzetségünknek.

Ambrust, a papot is én temettem el legalábbis azt, ami megmaradt belôle. Nem akarok erre gondolni sem, nemhogy beszélni róla. Vértanúhalált halt. Milyen isten lehet az, aki szolgáját így elveszni hagyja?

Nemcsak a papnak nem hittük el a világvégét nem hittünk a kunoknak sem, s túl a szoroson, a régi magyaroknak sem. Nevettünk rajtuk és megvetettük ôket. Elfordítottuk fejünket a segélykérôktôl és gyaláztuk a menekülôket. Holott, okos fejjel gondolhattuk volna, hogy irtózatos baj lehet, mert Köteny emberei sem voltak bárányok, s Almus embereit sem a gólya hozta. Méltó ellenfelek voltak a hadakozásban, és jónéhányukban Örlecz-féle székely vér is folyt. Ma már megbecsülhetem ôket: mert mind meghaltak, vagy elseperte ôket a tatárok hada. Néhányan közülük házam, népe mellett haltak meg, fegyverrel a kézben védve a palánkot, melyet annyiszor fenyegettek. Többé nem ütnek marháinkra, és nem adják el nekünk szôke asszonyaikat. A Szeret mente elnéptelenedett, vér és füst maradt utánuk csupán.

És korom és halál maradt szerte Etelközben, széles Moldovában, és el Csíkországban, fel a marosi váron keresztül tovább, Kolozson át az ország szívéig. Két hónapja nem érkezett hír a magyarok seregérôl, Királyról, ország dolgáról. Az ispán elesett, s a vajda is; a székely hadat megverték a Maros mellett, s azt hírelik, a király maga is elmenekült, s nem tudni, él-e, hal-e. Nem érkezik hír sehonnan talán hírmondó sem maradt a csata után. Prédáló tatárok, rablóportyák csatangolnak szerte a vidéken ebek és farkasok harmincadján az ország. Akinek élô napja volt, elbujdosott, akár én magam. Lopva járnak az emberek, életüket lopják s féltik egymástól, rezdülô széltôl, tatárok nyilától, görbe szablyájától.

Harmadnapja fellopakodtam a Naskalat hegyére, s bajhírelô fát gyújtottam. Aztán elbújtam és figyeltem a környezô hegyeket: olyan sötétek voltak, hogy belefájdult a szemem a nézésbe, s kiesett a könnyem a nagy magányosságba. Csak kevéssel hajnal elôtt gyulladt fény a Terkôn, s mindjárt utána a Pogányhavason. Itt még emberek bujkálnak máshol sehol. Elveszett a falvak népe nincs aki lármafát gyújtson, s az sincs, akit fellármázni immár. Sötét homály, fekete halál, világ vége. Elégtek a völgyekben megbújó házak, leégtek a várfalak. Széthányva a sáncok, lerontva a falak, s kormosan feketéllik a házam népének helye, honnan száznál is több éve vigyázta nemzetségünk a szorost, Csíkországnak délkeleti kapuját.

Száznál is több éve annak, hogy öregapám apja, Rolf, Kálmán király udvari vitéze messze északról hazatért, s felépítette a Halom nembéli Györgyök fészkét. Majd másfélszáz évig állott itt, a völgyszorosban, életet nevelt, életet tartott a völgyben, és ôrizte a völgyek kapuját.

Jövôre benövi a fü a földön ütötte sebeket, a széthányt sáncokat. Benövi a leomlott köveket, s a felégetett házhelyet. Emberöltô múltán csupán egy-egy füves árok, hirtelen domb jelzi majd, hogy itt ember szállása, vagy állatnak ólja állott.

Nem így gondoltuk ezt valamikor. Nem így gondoltuk ezt még az ôsszel, s nem így gondoltuk tíz éve, s százegynéhány évvel sem, mikor öregapám visszaszállt ôsi nemzetségébe.

Talán maga az Isten sem így gondolta. Nem gondolhatta így, mert ha bünös volt is e nép, Ôt dicsérte a falvaknak minden népe. Nem gondolhatta így, mert szándéka volt velünk. Szándéka volt, mert kivezetett Levédibôl, s Etelközbôl; s szándéka volt, mert megtartott egy maroknyi népet itt Attila óta. Szándéka volt de elfogyott a tehetség. Nem akarom Istent káromolni, de nehéz hinni annak, aki egyszer megnyúzott papot látott. S ahol nemzetségek halnak ki, s meglehet, egy egész nép elveszett a rablók kardélére hányva, ott nehezen születik többé ima az ajkakon. Ahol egy nemzet meghal, ott nincs isten.

***

És van Isten, mégis van Isten, dicsértessék az Ô neve. És élet is van, és új szándék, hála érte az Ô anyjának, Boldogasszonynak, édesanyánknak, Nagyasszonyunknak, Babba Máriának. Tegnap óta biztosan tudom ezt, s három hónap óta az elsô éjszaka aludtam nyugodtan. Mosolyogtam az este, s a reggel újra reményt láttam megcsillanni a felkelô napban.

Mert akinek nincs szándéka, nem hagy nyomot maga után. Aki nem vár aratást, nem vet magot, s hol nincsen többet jövendô, ott ígéret sem adatik. Holott ígéret van újra, és elvetett mag és szándék a megtartásra. Kicsi szándék ugyan és kicsi mag: de élô, jövendôt hordozó mag. Életet hordoz magában: családomnak, nemzetségemnek, népemnek életét.

Feleségem, Virág, áldott állapotban van. Élettel viselôs, áldott méhében áldott gyümölcs növekszik.

Most már nem félek többé. Holnapi nap összegyüjtöm a havason az embereket, s aztán elindulok Terkô felé, arra, ahol a világosságot láttam. Emberek élnek arrafele is, s máshol is, merre világ gyúl még az éjszakában. Összegyüjtöm a bujdosókat, s számbavesszük ami maradott.

Azután pedig újból életet kezdünk. Karddal, kaszával, mert az életnek megint ígérete van. Jövendô növekszik: jövendô, amit magukban hordanak az asszonyok.