Harminchárom

HOME

Abod

Jó napom volt a tegnap: bölényt lôttem fenn, Tarhavason. Nyolcvan lépésrôl lôttem lapockája alá, s olyan szerencsésen találtam, hogy tollig ment bele a nyílvesszô, s szívén is átfutott. Még így is elvitte magával majd negyedmérföldnyit, míg összesett. Hétéves bika volt, derekas példány: jókor került nyilam elé, mert kellett a vadhús a háztartásba. Sok embert etetek, gyorsan fogy az éléskamra: sok kéznek sok szája van.

A kezekre pedig szükség lesz, mert úgy hírelik, reám készül az udvarhelyi királybíró, s fennen hirdeti, rendet csinál a havasokon s a csángurok földjén. Hát jöjjön csak ôkelme: nagyobb bölényt is lôttem már, nemcsak ilyen címeres ökröt. Száznegyven jó legényem várja, s mind a hegyen túli kunok, Torma és apósom, Kajtár emberei. Hiszen a kunoknak is jobb, ha én állok itt a szorosokban s az átjárókon, mint valamely jöttment német, pannon uraság, ispán kutyája. Szót értünk egymással, s ha egy-két legény feje betörik is néha, nem tartunk háborúságot.

Rabló népség, az igaz: elkóborolt marhának, magára hagyott fehérnépnek könnyüszerrel nyoma vész náluk, s ritkán aluszik nyugodtan az, akinek szomszédjába kunok tanyáznak. De akkor is inkább ôk, mint az elkurvásodott magyar urak, jövevény népek, s a prédikáló papok.

Elébb-utóbb csak felköttetek egy papot - bár közvélekedés szerint szerencsétlenséget hoz, s olyat is hallottam, hogy lebénult a kunnak keze, aki kardjával paphoz vágott. Hiszem is, meg nem is. De birtokomon nincs keresnivalója az ilyen népségnek, s aminap is elkergettettem a terkôi kóbor csuhást, akárhogy is vinnyogott. Mehet tôlem ispánhoz is panaszolni: az én birtokomon én vagyok az úr, s az én istenem az isten. Az én uram Égi Hadúr, s az én asszonyom Boldogasszony, Égi Babba. Vizet áldozok, tüzet áldozok nekük minden reggel, s zsíros hússal tisztelem meg mindennemü öregapám emlékét. Nincs szükségem keresztyén papok vuruzsolására: más istenjárás van a Pogányhavason innen.

Azokat kéne felköttetni, aki ezeket a papokat védi, s eteti: nyálas beszédükre hallgat, s pispekeket pénzel. Szégyenletes ember, hitvány székely az ilyen, amelyik keresztyénnyé válik, s bal orcáját tartja oda annak, ki jobbról megütötte. Hát üssék csak az ilyennek pofázmányát: de ne az enyémet, s ne fiamét, se ne unokáimét, míg kardot emelni, s íjat feszíteni tudok. Engem senki nem nyír sem Krisztus, sem a pápa bárányaként, s nem terel egy akolba semmilyen pásztor. Akkor már inkább a kunok, ha mindjárt félbevágott kutyára esküsznek is.

Megbolondult ez a világ. Öregapám, ha élne még, szakállát markolászná, s fejét csóválná, hogy ezt is megérte nemzetsége gyalázatára: rabló kunokkal barátkozunk, s megromlott székelyek, gôgös magyarok ellenségeink, kik fegyveres haddal akarnak rám ütni, s kiüzni innen, ôsi örökségünkbôl..

Abból pedig senki nem eszik. Ez a hely itt, a Kunország kapujában, jogos és méltányos birtokom: mert öregapámnak, Rolfnak szerzeménye, ki varég földrôl jött haza, s Kálmán királynak volt testôrkapitánya. Ember volt a talpán, s nevezetes vitéz: olyan volt, mint a bölények, s amilyen magam is vagyok, s egész nemzetségünk. Pecsétes írással jött Budavárról: birtokba vette Naskalattól Terkôig, s Orogyiktól Tarhavasig, le ehészen Áldomásmezejéig mind a vidéket. Palánkos várat épített, s erôs fészket rakott ide. Azóta itt lakik nemzetségünk java, s a karddal szerzett birtokot karddal tartjuk meg, ha mindjárt megfullad is dühében a királybíró.

Mert az én dolgom az, hogy papot engedek-e birtokomra; az én dolgom hogy mennyi vámot veszek a böszörmény kereskedôktôl, s az én dolgom a kunok ügye is. Felelni csupán a királynak tartozom felelettel: ha éppen van király, s a papok kényeztetése mellett ország ügyével törôdni is van ideje. Messze van ide Budavára, messze a királyi korona, s a székely ispán is: kezem ügyében csak kardom van.

Szabad székely úr vagyok, születésem és ôseim jogán. Véradóval tartozom, semmi mással. Ha a királynak fia születik, reásütöm ökreim tizedére a királyi bélyeget, s zokszó nélkül adom oda. Hadba hogyha szólítanak, harminc legényt állítok ki lovastól-szerszámostól: húszat házam népéért, tízet pedig magam helyett, mert sokra tartom magam, s tíz vitéz alatt nem váltom meg magam. S azért is tízet adok magam helyett, hogy legyen a magyarok királyának katonája, szégyent ne valljon az Árpádok vére.

Bárcsak ezek a kardok beszélnének, s az Árpádok vére, nem pedig a kereszt, s a római pápa. Magam is mennék szívesen a piros-fehér lobogó alá: bolgárra, németre, taliánra, s mindenfelé, merre ôseim jártak, s utat vágtak maguknak.

De amíg a világ valamerre nem változik, nem mozdulok innen, ha mindjárt maga az ispán szólít sem: mert sok irigyem, s a rosszakaróm van a hegyeken túl. Jobb nekem itt a havasokon: nem mintha félnénk, de bolond ember, ki vesztébe rohan. S fogam se fülik a kinti, romlott világhoz, hol nem becsülik meg a magamfajta vitéz embert. Mert lehetnék magam is királybíró, s lehetnék tán székely ispán is, ha ôseimnek érdemét, s nem a gazdagságot vagy pispekek tanácsát néznék. Hiszen nagyapám, Györkfia Rolf, elsô ember volt a vitézségben Kálmán király udvarában, s még azelôtt, Küsmöd szépapám Halom nembéliek hadnagyaként vitte zászlós kopja alatt a székelyeket hadba.

Királybírói szék helyett, ispáni bot helyett pedig íme, itt élek a havasokon, akár a vad bölények, s kivert farkasok, mert pénzen vett idegeneknek, jöttment uraknak, s papi cselédeknek áll ez a cudar világ.

De lesz ez még másként. Hallanak még ôk rólam, Györkfi-féle Abodról. Nagyobb úr vagyok én annál, hogy országnagyok elôtt csússzak, s király udvarába kujtorogjak. S ha úgy lenne is, melyik királyéban? Hiszen meg sem melegedik helyük a királyi várban: Géza után István fia ült a trónra, s utána annak öccse, Géza, s immár Béla a király, ha ugyan azóta jobbat nem találtak mert nem volt király Kálmán fia István óta aki évtizednél többet meg bírt volna ülni a trónon, s önnön nemzetségüket tartják legfôbb ellenségüknek. Ilyen még a kunok között sincsen: mert gyermeket, s házuk népébôl asszonynépet nem ölnek. Ha testvér testvért öl: hát tort ülnek fölötte, gyászt tartanak, s a tettes vérdíjat fizet, s magához veszi a halott asszonyát s gyermekeit. Sajátjaként neveli fel ôket, hiszen egyazon vér az.

Valami megromolhatott az Árpádok vérében. Vagy a papok mesterkedése, vagy az ôsök átka miatt öldökölik egymást a királyok, s királyi hercegek, hogy maholnap az sem marad, aki trónra ülhetne. Akkor aztán, ha kiszárad a fa, majd királyt állít a pápa, mint hajdan Istefán után Velencés Pétert: s nyöghetnek a magyarok, s fordíthatják orcájukat kedvükre, mert ütésben nem leszen hiány.

Talán mégiscsak fel kelett volna köttetni azt a terkôi tekergô papot. Valakinek példát kell mutatnia, mert addig nem nyugosznak ezek, míg el nem rettentik ôket: hiszen már a kunokat is kerülgetik, mézes szavakkal csalogatják, ajándékkal kedveskednek, hízelkedve szédítik ôket. Sok látszatja, igaz, nincsen: mert nincs az a bolond kun, aki hajlana a római hitre, s lemondana feleségeirôl, lovairól, s a kalandos vállalkozásokról. Örülhet az a bolond pap, ki csak alig megverve, s élve térhet vissza Fejérvárra. De olyat is hallottam, melyik kibújt a csuhából, s feleséget vett közöttük.

Mert szépek a kun leányok, s jó asszony válik belôlük. Tüzesebbek, s mégis engedelmesebbek, mint a székely fehérnépek. Magamnak is kun feleségem van, s örömem telik benne, mert kevés szavát hallom, s felragyog a szeme, ha az asszonyházba lépek. Három fiúgyermeket, s néhány leánykát adott nekem: megérdemli, hogy feleségem, s elsô asszonyom legyen. Megérte az árát, pedig nem keveset fizettem érte apósomnak, Kajtárnak: mert nem adják olcsón leányaikat a kunok. Igaz, jól megtartják az atyafiságot, s ha veszedelem érkezik, számíthatok nyilaikra.

Három fiam, három szép párducom, három sasmadaram a legnagyobb büszkeségem. Legkisebbik, Csaba még csak a kutyák hátán tanul lovagolni, a legnagyobb pedig már a kunokkal portyázik, s ritkán jön haza üres kézzel, s dolgavégezetlen.

Három fiam, három sasmadaram megtartja az örökséget. Jó vér folyik bennünk, jobb vér, mint akármely székely vitézben. Akkor ugráljon az udvarhelyi királybíró, ha majd ilyen fiai lesznek: de addig ne, mert az enyém, s az én fiaimé a jövendô.

S azoké, kik itt, a havasokon szabad embernek maradtak, s úgy élnek mint a bölények, kik nem húzzák senki igáját. Mert imából nem él meg az ember, sem az idegenek seggének nyalásából.

Jut eszembe: szólanom kell a szakácsnének. Jó erôs tormásan, feketemártással készítse meg a bölénytarját, szám íze szerint.

S ha ki úgy nem szereti, hát ne egyen belôle.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.