Senki nem tudta, honnan érkezett pedig sokan és sokfelé ismerték. Idegen volt, idegenebb, mint a sötétarcú mórok. Türkernek nevezték, mert ô maga is türknek mondotta magát, bármit is jelentsen ez.

A skaldok és vándorénekesek szerint valahonnan délrôl, mások szerint keletrôl érkezett, még az öreg Magnus idején Harald király udvarába, lóháton, fegyverzetben, hadviselô erôs férfiú módjára. Haraldnak megtetszett az idegen, s miután megverekedett tisztességéért, helyet kapott a király kíséretében. Tizenkilenc éven át szolgálta a norvégek királyát e szótlan, erôs férfiú s elhíresült, íves kardját nem egy özvegy és árva siratta.

Tizenkilenc év után úgy távozott az udvarból, ahogyan jött lóháton, egy szál karddal és pajzzsal, bár övében minden bizonnyal sok ezüst lapult. Fenn, a bölények földjén, svédek között, Skonében vásárolt földet és birtokot, s a legközelebbi tingen maguk közé fogadták a skoneiek, méghozzá vérontás nélkül, mert senki nem akart megverekedni az idegennel.

Nem volt beszédes ember; egy helyett nem szólott kettôt, és mértékkel élt a söritallal is. Az évente arrajáró gót kereskedôktôl azonban mindig felvásárolta a magukkal hozott ritka és drága italt, a bort, s ilyenkor megtörtént, hogy napokig ivott egymagában. Ritkán, és kevés emberrel osztotta meg italát, ezt azonban szomszédai nem is bánták, mert ilyenkor a szokottnál is mogorvábbá vált. Ha végképp berúgott, mély torokhangon énekelt furcsa, sohanemhallott énekeket, melyeket hozzáértô emberek ritmusukból ítélve versnek véltek. Ezért annak híre is elterjedt, hogy Türker, az idegen, költô lenne s bár verseit nem értették, tisztelete tovább növekedett. A Harald királyról szóló sagák is említették egy versét, amelyben megjósolta a király halálát s ez igen nagy tisztesség volt.

A tisztességen kívül vagyont érô kardja, félelmetes, legendás íja és a nyakában csüngô amulettet úgyszintén szóbeszéd tárgya volt. Öreg, fekete íját, mely annyi jelentôs pusztulást okozott a jomsvikingek között, még a legerôsebb embernek sem sikerült felhúroznia; maga az idegen is térde alá szorítva, testével görbítette meg. A felajzott íj azonban biztos halál volt, s nyílától nemegyszer a bôrpajzs sem védett meg. Azt mondták róla, két vesszônél többet sosem lôtt ki ugyanarra a célra, és a két lövés között sosem telt egy kardcsapásnyi idô. Sokat utazott emberek állították, hogy messze, lenn délen, az andalúz móroknál hasonló, ám jóval gyengébb íjakat látni a kalifa embereinél; mások a ruszokon túli vad pecsenyegek íjairól fecsegtek, azokat azonban senki nem láthatta, mert odáig még a kereskedôk sem merészkedtek el. Kardja nem egyenes volt, mint az északi vitézeké, hanem hajlott, amilyent a Ruszban és lenn, délen használnak az emberek.

Isteneit senki nem ismerte; nem is nagyon firtatták, mert ez mindenkinek magánügye. Annyi bizonyos, Odint ô maga is tisztelte, Freya napját megülte és soha nem utasította vissza az áldozati kupát. Nyakában az amulett kettôbe osztott napot ábrázolt, és ugyanez volt kardja markolatán is.

Miután feleséget vett magának, a skoneieik végképp maguk közé fogadták, a vérrokonság jogán, hiszen gyermekeiben már északi vér folyt. Szomszédjának, Arne Tostessonnak lányát vette el, aki rákövetkezô évben fiat is szült neki, ahogy ez derék asszonyhoz illik. Fiát Tormodnak nevezte el, és nem engedte megkeresztelni.

***

Igen, látom apámat.

Igen, látom anyámat.

Igen, látom ôseim összes seregét, ôsapáim és ôsanyáim, testvéreimmel és nemzetségemmel együtt.

Látom, ott vannak ôk a bátrak és igazak között. Várnak engem, és én most utánuk megyek.

Egy dán harcostól hallottam ezt elôször, a stemfordi csata elôtt. Rögtön utána meghalt. Aztán még sokszor, sok helyen elmondták ezek a nagydarab vitézek, melyek néha olyanok mint a gyerekek, és néha olyanok, mintha istenek lennének. Kevés méltóságteljes pillanat van életükben, de a halál, saját haláluk egyike ezeknek.

Itt, északon láttam elôször embert nevetve ölni. Aztán megszoktam, ezt is. De nevetni ölés közben sosem tudtam, mert az élet mégiscsak szent, az ellenségé is. Sokat nevetnek ezek az északiak. Harald, minden királyok legvitézebbike is nevetve halt meg. Sokat nevetnek és sokat ölnek, sokat esznek és sokat isznak mintha semmibôl nem ismernének mértéket. De jó harcosok, és sok mindenben népemre emlékeztetnek, noha semmiben nem hasonlítanak ránk.

Lehet, hogy az esti lakoma közben megölnek, de legalábbis megpróbálják, ha ez jut eszükbe, és megkívánják véredet de csata közben, a harcban nincs náluk megbízhatóbb fegyvertárs.

Kevés idegenebb hely van a világon, mint itt, Északon és mégis, ma itthon érzem magam. Már akkor éreztem ezt, amikor megérkeztem Sigurdfia Harald király udvarába. Csúnya, nagy, gerendákból összerótt, kényelmetlen épület terpeszkedett a dombok tetején, akár egy óriási sündisznó de legtetején, az épület ormán ott állt a fából faragott óriási, feketére festett sas, és ez valamiért olyan volt, mintha hazaérkeztem volna.

Sosem bántam meg, hogy sorsomat Haraldhoz kötöttem. Olyan király alatt szolgáltam, melyre minden harcos büszke lehet. Jó harcos, volt, keménykezü király és tehetséges költô. A maga nemében tökéletes volt, ehhez a néphez mérten különösen az.

Harald király vitéz ember volt, és bölcs is tudott lenni, ha kellett. És ugyanakkor ôrült is volt. Ezeknél az északiaknál sosem lehet ezt tudni. De jó uram volt, és harcias ember, akinél bô zsákmány jutott mindenki számára osztályrészül, aki a kardot kemény kézzel fogta. Ilyen emberbôl pedig sok volt és sok van errefele. Angliában, a normand partvidéken és fenn, írországban is sokfele üszkös romok jelzik az északi emberek útját, s a frankok és a gótok özvegyei is mindörökre emlékezni fognak.

Egy alkalommal délre mentünk, le, Szicíliába, aztán onnan újra északra fordulva felhajóztunk a partvidéken. Régóta nem járhatot arra senki, a frankokon és a gótokon is túl: templomokkal, udvarházakkal, szép, telt asszonyokkal és imádkozó férfiakkal teli vidék. Jó hely az a magunkfajtának: annyi ezüst, olyan rosszul ôrizve talán sehol a világon nincs, mint ott.

Álmaimban azonban mégsem az ezüstre emlékszem vissza, hanem egy helyre. Hatalmas völgybe érkeztünk, közepén tisztavízü tóval. Megfürödtem a tóban, aztán egy tölgyfa alá ültem, és úgy éreztem, mintha idôtlen idôk óta, ezer éve ülnék itt, a fa alatt. Azt hittem, meghalok, mert egy pillanatra valóban láttam apámat, anyámat, ôseimet és rokonaimat magam körül. Aztán lomha, fekete sas szállt el keletrôl fejem fölött, s rikoltása magamhoz térített. Olyan volt, mintha álmodtam volna: de nem álmodtam. Mielôtt fölkeltem volna, megcsókoltam a földet, magam sem tudom, miért. Aztán eljöttünk onnan, és soha többé nem látom azt a helyet.

***

Azóta gyakran álmodom apámmal. És nagyapámmal, akit soha nem láttam. Egyre többet gondolok népemre, akiket csak hallomásból és látásból ismerek. Kijevben sok magyar élt, de mintha hiányzott volna belôlük valami, valami, ami a nagy hegyeken túl, a magyarok országában maradt.

Nagyapám, akit Küsmödnek hívtak, meghalt a magyarok keresztény királya, István elleni harcban. Nagy vezér volt, és híres nemzetségbôl származott: mindez azonban már a múlté. Itt, északon magam vagyok nemzetségem ôsapja: talán átörökítem és beoltom ebbe a nyughatatlan fajba ôseim bölcsességét, a mandulavágású, barna szemeket, melyeket annyira szeretnek az itteni, szôke asszonyok.

A sors megtréfálta apámat: egy keresztény király elôl menekült Kijevbe, hogy fiai egy másik király alatt terjesszék a megfeszített hitét. Az északiak királyai, akár hajdan a magyarok nagyfejedelme, vénségükre megkeresztelkedtek s az én kardom híven szolgálta ôket. Szívemben Hadúr és Boldogasszony lakik, de kardom élén néha, igaz, nem túl gyakran: Krisztust is hordoztam. És Odint is, is, ahogyan Hadúrt hívják errefele.

Itt, fenn északon, nem él rajtam kívül más magyar. Ha ugyan magam is magyar vagyok. Anyám kijevi bolgár asszony volt, apám pedig úgy volt magyar, mintha nem lett volna az: nem szerette a magyarokat, és nem kereste társaságukat. Mégis megtanított ezekkel a rúnaszerü betükkel írni, és anyánkkal sem beszélt másként, csak ezen a csillogó nyelven, melyen nekem már nincs kihez szólnom. Talán ez a magány üldözött tovább, ide északra, miután apám és testvéreim meghaltak.

Utoljára bátyámmal, Zsomborral beszéltem ezen a nyelven. Ô András, a magyar király udvarába távozott: azt sem tudom, él-e, hal-e? Azóta új király van arra is, azt mondják a kereskedôk.

Fiamban, Tormodban nincs sok örömöm. Anyja vérét örökölte, nehéz, lomha ember. Unokám azonban, Rolf, az én vérem, akkor is, ha legalább háromféle vér folyik ereiben. Szemének tüze apámat idézi, lelkében bolgár anyám szomorúsága. Szôke haja, hosszú termete apósom északi öröksége. Tizenkét éves csak, de aggaszt, ahogyan a lovakra néz, s ahogyan kardommal játszik. Nyughatatlan természetü ember válik belôle, nem öregedik meg itt Skonében. Tôlem örökölte ezt: tôlem, s az én fajtámtól, melyrôl szinte semmit nem tudok. Sokat mesélek neki apámról és nagyapámról, mert azt akarom: ha valamikor ideje eljô, s útra kel, vissza induljon, a magyarok országa fele. Harcosembernek amúgy sincs hazája: csak háza lehet, és asszonya. S ha már idegenségre vettetett nemzetségünk: hát otthon legyen idegen. Otthon, ami soha nem volt otthonunk, otthon, amit soha nem láttunk. De otthon, ahol nagyapám apjának, s mind az ôsöknek csontja porlad.

Nem mintha bármit is számítana az, amit én akarok. Az ember hatalma addig tart, ameddig jobb keze elér.

Ezenfelül csak a sors és az istenek szándéka van.