Kijov, a fatornyos város befogadta a somogyi herceg híveit.

Kijov, a fatornyos város mindenkit befogadott, mert a jövevényekbôl táplálkozott. Kabarok, kazár maradékok, gyorsbeszédü arabok, nagyszakállú varégek, gót kereskedôk, frank zsoldosok, szláv parasztok, bolgár vitézek lakták a naponta növekvô várost: és magyarok, mindenféle és minden rendbéli magyarok: szapár magyarok, fekete magyarok és fehér magyarok, eszikülök és a hajdan elmenekült várkonyok unokái.

Kijov azidôtájt az egyik legnagyobb magyar város volt s ezt tiszteletben tartotta Vlagyimir nagyherceg is. A somogyi herceg leverése után befogadta a menekülteket, és az arra érdemeseket kíséretébe fogadta. Mindenki jól járt ezzel, mert a magyarok nemcsak készíteni, de használni is igen jól tudták a nevezetes szablyát másrészt, Vlagyimir nagyfejedelem volt, akinek kíséretében megbecsülés és gyors meggazdagodás várt a szerencsésekre.

Szegrôl-végre, felesége révén maga is atyjafia volt az új magyar királynak, de ugyanúgy a somogyi hercegnek is; keresztény volt ugyan, de nem Róma, hanem Bizánc felé vetett keresztet, s mint néhai Géza, magyarok nagyura, ô is többféle vallásnak helyett adott úgy a városban, mint szívében: a sör felé kalapács jelét rajzolta, akár a varégek, s a magyariakkal ivot, azok áldozatát is bemutatta. A keresztet azonban feleségével, a bizánci hercegnôvel együtt Bizáncban vette magára, s ilyenformán szíve az erdélyi gyula, a somogyi herceg és azok emberei felé húzott.

Ilyen volt ez a város is a három domb között, akár a nagyfejedelem: fatornyos templomaiban jobbról balra és balról jobbra egyaránt vetettek keresztet, némelyikben galambot tartottak, másban a napistent imádtak; olyan is volt, amelyikben kövér bálványok fogadták a hívôk áldozatait. Városnegyedek szerint, békében éltek egymás mellett napkelet és napnyugat nyughatatlan emberei, akik a pénz, a kard, vagy a szív útján érkeztek ide, a világok gyepüjének városába.

Küsmödfia Bod, a magyar vitézek hadnagya, ki még a magyar trónviszálykor menekült ide, köztudomásúan jó harcos, ám balszerencsés ember volt. István, a magyar király ellen kétszer is csatát vesztett: egyszer a somogyi herceg, egyszer a gyula híveként; Vlagyimir nagyherceg szolgálatában pedig az érdemek mellé nyilat is kapott az oldalába, lándszaszúrást a combjába, és kardvágást a fejére. Négy fiából kettô, György és Mózes meghalt a Vlagyimir halála utáni nehéz idôkben. Mózest, aki tisztázatlan körülmények között, egy varég nagyúr özvegye öletett meg, és késôbb szent embernek tartották, Györgyrôl pedig, ki apródként halt meg ura védelmében, dalokat írtak, és szerte a Ruszban énekelték történetét.

Az udvari emberek babonásan kerülték, s bár tisztelték szablyáját, lehetôleg nem indultak vele együtt sem csatába, sem portyára, sem adószedésre, de még az italozást is kerülték, mióta egy nagyszakállú varég kést ütött bordái alá egy udvari mulatság alkalmával. Ahol csak Bod megjelent, felütötte fejét a baj és a szerencsétlenség. A sok veszedelem ellenére azonban mégiscsak úgy halt meg, hogy talán maga sem vette észre: egy udvari vacsorán bôségesen evett, kupa bort ivott a nagyfejedelem egészségére, aztán hátradôlt a széken, nagyot sóhajtott és kiszállt belôle a lélek. Sokan azt hitték, csupán az ital nyomta el: csupán a lakoma végén derült ki, hogy megtért ôseihez.

Mások, szerencsésebb emberek, vagyont szereztek a nagyfejedelmi udvarban: ô maga csupán néhány lovat, egy tanyát és fegyvereit hagyta két fiára.

Zsombor, az elsôszülött fiú Jaroszláv, a bölcs szolgálatába állott. Szerencsésebb ember volt mint az apja: mire a Vlagyimir halála után annak hetvenhat fia közötti viszályok elültek, ô már a nagyfejedelmi udvar testôrségének parancsnoka volt. Rideg, kemény ember volt: nem voltak barátjai és nem házasodott meg. Az Üdvösség 1046-ik évében a nagyfejedelem lánya, Anasztázia kíséretében visszatér soha nem látott hazájába, Magyarországra, ahol András udvarában foglalja el helyét az új királyné szolgálatában.

Gyürk, a legkisebb fiú aki az örökségbôl apja fegyvereit választotta, ugyanazon évben Erzsébetet, Jaroszláv legkisebb lányát követi északra, a norvég társuralkodó, III. Harald udvarába. Vakmerô és kegyetlen ember hírében állott: távoztakor sokan megkönnyebültek a nagyfejedelmi udvarban. Kereskedôk beszámolói szerint a Kegyetlenek is nevezett Harald oldalán gyorsan emelkedett csillaga, és a varégek hadnagyaként sok könnyet és sok vért ontott, mindaddig, míg a norvég király halála után nyoma nem veszett.