Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Küsmöd

Mozgalmas idôk szele érkezett a székelyek földjére: a kemencepad mellett megemelték fejüket az öregek, felriadtak álmukból és sört illogatva mesélni kezdtek a régi haditettekrôl. Felkapták fejüket a ménesek ôrizôi és a szorosok védôi is: valami viharféle sötétlett el, napnyugat fele az ég peremén, ami nem látszott még ugyan, de megérezték, mint a lovak a rossz idôt. A székely férfiak számbavették hátaslovaikat, megigazították a szerszámot, naphosszat babráltak fegyvereikkel és gyanakodva és rosszkedvüen ráncolták homlokukat a sürün érkezô hírek hallatán.

Egy napon aztán, turulos zászló alatt végigvágtatott a székely szállásokon a Nagyfejedelem hírhozója: összegyüjtötte a harkászokat, kevés szóval sokat szólott, aztán továbbhaladt kelet fele. Sok helyütt megfeszülô pofacsonttal és összeszorított állal néztek utána a nagybajszú székelyek, s ôszintén remélték, hogy valahol a hegyek túlsó oldalán a besenyôk között kést ütnek majd az oldalába, mint a rossz hír hozójának.

A magyar vitézek még aznap útnak eredtek nyugat fele a székelyek azonban nem moccantak, csupán otthon tollazgatták a nyílvesszôket, élesítették a szabja és kopjavasat, s újra bezsírozták a lószerszámot. Vártak, amíg a székelység udvarhelyérôl is megérkezik a parancs ez pedig egyre csak késlekedett, s a rabonbáni székhelyrôl olyan süket csend áradt, mintha néhánynapos járóföldre nem dübörögtek volna hadi gyülekezôre a magyarok paripái. Idôközben a besenyôk is mozgolódni kezdtek, s mintha napról napra ritkultak volna közöttük a férfiak.

Aztán új követ érkezett, ugyanazon árpádnembéli lobogó alatt: szólni azonban egészen mást szólott mint az elôbbi követ. Szavára néhol megvillant a horkák szeme, áldomást ittak a szólottakra, s távozása után nem egy istállóban nyergelni kezdték a lovakat. Másnap hajnalban Rákos mezején Hadúr templománál már fegyveres sereg köszöntötte a napot.

A vizek, aszók mellékérôl gyülekezô, a szállásokról folyószerüen duzzadó csapatokat Halom nembéli Küsmöd vezette fel a Hargitán. Oldalán lovagolt egyszülött fia, Bod is, élete elsô hadivállalkozására. Budvárra érkezvén Küsmöd nagyot káromkodva csapta hátra fején a kucsmát: a rabonbáni szállás elôtt fekete lófarkas boncsokok álltak leszúrva, s az apahavasi besenyôk is fegyverben ültek bozontos lovaikon.

Küsmöd szavára három legény csendesen fordult vissza a sor végérôl, s pihent lóra ülve eresztette neki a kantárszárat a hazafele vezetô útnak. Másnap estére már erôs ôrjáratok vigyázták az Apahas felôli átjárókat, a lábasmarhát behajtották a havasokról, s a falvak népe fegyverben állott. Hasonlóképpen cselekedtek a besenyôk is, s e két, marakodáshoz szokott nép újra árgus szemekkel kémlelte egymást.

Idôközben Küsmöd és a kisebb horkák keserü szájízzel fordultak ki a rabonbántól. Káromkodva vágtattak el nyugatra a besenyôk gúnyos füttyögése közben, s ha ne legyenek megszentelt földön, bizonyos, hogy azonmód megverekednek azokkal.

A rabonbán szava kétértelmü, és mégis világos volt: Géza nagyúr halála óta erôsen inog a nagyfejedelmi szék. Az Árpádháza két szárnya kétfele húz, a turulmadár ennen húsába váj; a törzsek marakodni kezdtek, s nem tudhatni, a somogyi herceg íjászai, vagy Gézafia kopjásai gyôznek-e? A gyula Géza úr feleségének, Saroltnak atyjafia, így a vér és nemzetségi érdek jogán ôt és annak fiát kell támogatnia a székelyeknek is. A rabonbán szíve azonban, ahogyan a székelyeké is, Bulcsú úr unokája, Koppány, a somogyi herceg felé húzott. Így esett meg, hogy a fegyverbe szólított besenyôket és más gyülevész, hazátlan népeket István úr táborába indította, atyafiúi segédletként; a véres kardot azonban elfelejtette körbehordoztatni, s a Koppány úr követére fegyverbe szállott székelyeket ha nem is biztatta, nem is tiltotta el a hadivállalkozástól. Portyára menô vitéznek senkifia nem parancsol, morogta rosszkedvüen, s bajuszát rágcsálva dörmögött valamit a székelyek nyughatatlan vérérôl, s arról, hogy manapság mindenrôl a fôrabonbán sem tudhat.

A gyula udvarát széles ívben megkerülve észak fele, háromnapi lovaglás után értek pannon földre Küsmöd székelyei ekkor letáboroztak a hadi úttól jó nyíllövésnyire, és pihenôt tartottak, mert fáradt lovakkal nem lehet harcba indulni: nem ember az, hogy mindent kibírjon. Küsmöd hírszerzôket küldött szét, Esztirgám irányába, oda, amerre Gézafia seregei gyülekeztek, másfele pedig, Somogyországba is küldött néhány legényt, meghírelni érkezésüket.

Az Esztirgámba küldöttek mindjárt másnap délben visszaérkeztek: lovaikról szakadt a hab, de vidáman és csillogó szemmel hírelték, hogy Vajk serege ott tanyázik a folyókönyökben. Bavárok, taljánok, nehézvértes lovasok ôrzik a vezéri sátrat, a nemzetségek közül pedig ott látták a Kaplony, Kacsics, Gyôr, Hahót, Szente, Haraszt, Szalók nembéliek zászlait; ott voltak a maradék várkonyok is, s minden bizonnyal a környéken, a folyón túl rejteznek a besenyôk falkái is.

Koppány úrtól a legények faragott kopjával tértek vissza, s azon paranccsal, hogy helyben maradjanak, s élô lelket át ne engedjenek többé a Vajk táborába: aki ezentúl érkezik vagy csatlakozik a székelyek és Koppány úr mellé, vagy meghal. Visszaút nincs, senkifia számára. Koppány úr seregében pedig ott van a legények szerint majd minden valamirevaló nemzetség, a Türjék, a Báncsák, valamint Záh, Balog, Ketel, Szabolcs, Szovárd, Baksa, Tomaj, Baár-Kalán, Rosd, Csák, Geréb és Keve népe: csupa kemény, lovonjáró népség, hogy ugrál az ember szíve örömében ha rájuk néz.

Estefele maréknyi, talán kéttucatnyi bavár vitéz érkezett a hadiúton fejük felett fennen lobogott a Gézafia keresztes zászlaja. Kardcsapásig, kopjahegyig sem jutottak: úgy nyilazták le ôket, mint a nyulakat, hírmondó sem maradt belôlük. Többen aztán nem is jöttek, csendesen, unatkozva üldögéltek a derékig érô füben a vitézek; egészen másnap hajnalig, míg rájuk nem szakadt a nagy romlás.

Alighanem nyomon követhették ôket a besenyôk, s mint a lesben álló hiúz, megbújtak hátuk mögött: mert alighogy rájuk reccsentek a páncélos németek, más oldalról sürün kezdett kopogni rajtuk a fekete szárú besenyô nyílak. Mire az ôrtállók felriasztották az alvókat, már nyakukra is dübörgött a német, s a nehéz, kétkezes kardok bizony halált arattak a székelyek között. Küsmöd fájdalmában üvöltve törte bele csípôjébe a nyilat, s veszett kutyaként rontott a még megmaradt székelyekkel a vasasok közé. Nem hadakozott, sem ô, sem a többiek: csupán a csákányt szorították kezükbe, s a ló nyakához lapulva rebbentek szét a nehéz lovasok között. Aki túljutott a páncélosokon, az ellenséges tábor elôtt, azok ôrszemeitôl üzve a Dunának vette az irányt: s ha a túlsó parton ne legyenek már Koppány úr vitézei, kik szembeúsztattak a tömlôkkel, aligha maradt volna hírmondó is a székelyek közül.

Sokan így sem maradtak: csapzottan, véresen, sebesülten csupán tucatnyi legény feküdt el lova nyakán vagy bukott a földre. Küsmöd, kíntôl véres szemmel maradt nyeregben, járni amúgy sem tudott volna a csípôjében maradt nyíltól; nem messze tôle fia, Bod tapogatta véres, feldagadt fejét. A pallosnak lapja érhette tán: nem volt nagy seb, inkább ütés, mint vágás, s Küsmöd a velôtvágó fájdalom közben is megkönnyebülten sóhajtott fel.

A túlparton csatazaj hallatszott: kürt, sípszó, és hujjogás: a herceg seregei csatát kezdtek, a felkelô nap sugarai megcsillantak a felröppenô nyílvesszôk hegyén. Küsmöd a magyar vitézekkel együtt fordította lova fejét a csatatér felé, s lóra pattanó fiának féloldalasan, de keményen szólt vissza:

- Hazafelé, fiam! Vigyázz a családra.

A többi székelynek csak fejével intett a legényke fele, aztán a vitézekkel együtt elragadta lova a gyilkos fergetegbe, a feketén repkedô turulos lobogók alá. Ellenkezô irányban, a kelô nappal szembe maréknyi székely legény távolodott lóhalálában, élükön Küsmödfia Boddal.

Négy nap múlva, inkább holtan, mint élve hazaérkeztek a Hargita aljára s jóformán sebeiket sem mosták ki, mikorra követte ôket a csatavesztés híre. Bodot, s a hitszegô kalandozókat, kik kardot rántottak az új magyar fejedelem, István ellen, kemény szóval kérette Budvárára a fôrabonbán, hogy derekuk ottan példamutatás okából átalüttessék a követ azonban kis zacskó ezüstöt nyomott markába, s néhány szótlan udvari vitéz átkísérte ôket a Bálványoson túli szoroson.

Északra mentek, arra, ahol évszázad elôtt Bod ôsapja fogadta a bevonuló magyarokat. Kijöv, a fatornyos város befogadta a somogyi herceg híveit.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.