Harmincöt éve immár annak, hogy bejöttek a magyarok. Kisebbik fiam, ki abban az évben született, családos ember ma már. Új nemzedék nôtt fel azóta, magyarok nemzedéke, s emberöltô múltán meghalnak mindazok, akik még emlékeznek a régi idôkre s a régi rendre.

Nem mondom én, hogy szebb idôk voltak, s jobb rendben éltünk akkor. Nem mondom, mert emlékszem a nyugtalan éjszakákra: hol a nándorok, hol a menekülô várkonyok, hol a frankok, hol az úzok és hol a besenyôk csaptak ránk. Állandó nyugtalanság, szüntelen veszedelem, mindennapos csapás volt a székely férfiak élete, s csak keveseknek ôszült meg a bajusza. Nem voltak szebb idôk, de más idôk voltak, s mi fiatalabbak voltunk.

Sok keserüségünk lett a magyarokból, igaz. Nem biztos, hogy éppen ilyen lovat szerettünk volna, s ha szegrôl-végre rokonok vagyunk is, nehezen türi a székely az erôsebb kéz súlyát. Kemény, foghegyrôl beszélô vitézek érkeztek a turulos lobogók alatt, s nem egy áldomás után véres fejjel terülnek el a virtuskodó legények. Disznó besenyôknek, bolgár kutyáknak nevezik ilyenkor a székely legényeket, azok pedig kivert csikasznak, jövevény rablóknak ôket. Akad dolga elég a horkáknak s a kisebb rabonbánoknak, hogy ha teljes békét nem is, de legalább rendet tartsanak a két rendbeli vitézek között.

Elébb-utóbb, úgy gondolom, vége lesz itt a székelyeknek. Olvadunk, mint a lép: idegenek lepik el a az országot, s a magyarok, új gazdához illôen kezük ügyébe rendezik az országot. Az igaz, hogy a szerzôdésen csorba nem esett, és nem esik: de mindenre nem gondolhattunk, amikor Árpáddal megkötöttük az egyezséget. Nem gondolhattunk arra, hogy a fiatal legények magyar urak seregébe mennek szerencsét próbálni: Dunántúlon, Tiszántúlon veszik nyoma nemegynek, ki visszatér a hadakozásból.

Sok lett az idegen is errefelé: az kit fegyverrel állítottunk meg annak idején, ma szabadon költözik be a székely végekre. Idegen népek lepik el az üres völgyeket, s a gyepük vidékét: hozzák ôket a magyarok. Sokan vannak közülük, akik derék népek, és jó harcosok mint a várkonyok is; de egyre több a földtúró nép, is ezeknek nincsen errefelé nagy becsülete. Nehéz lesz békés szomszédságot tartani, s életük bizonyosan nem ígérkezett felhôtlennek, mert a székelyek lovai szívesen legelik a friss vetést.

Az Apahavas aljáról pedig már kiszorultak a székelyek tarka lovai: kerek besenyô kerek jurták virítnak ott, hogy szinte szégyen nézni is ôket. Sokan ingatják fejüket, ha arrafelé laknak, mert köztudomású, hogy besenyô mellett nem jó lakni, meg hogy a gonosz szomszédség hirtelen halálesethez vezet.

Erdôvidékre magas, szôke, szótlan embereket hoztak: valamiféle frankok lehetnek. Nagy hirtelen boronaházakat emeltek maguknak, s olyan irdatlan lyukakat ástak a környezô hegyek oldalába, hogy azt már csak nézni is borzadozva nézik a rendesebb népek. A lyukakból kihordott kövekbôl kôházakat raknak a boronaházak helyett, a boronákat pedig a lyukakba hordják állványzatnak: hiábavaló, iparos mesterséggel élnek. Kemény, barátságtalan és idegen népség; s szôke asszonyaik miatt nemegy kíváncsi székely legény marad el végképp az otthoni vacsoráról, mert féltékeny természetü nép az, s a bányászcsákánya nagyot tud ütni.

Sóvidékre böszörményeket hoznak, akiknél csúfabbat keveset látni: fekete népség mint a bagaria, kicsikék, mint az ütés tapló, s hajuk mint a fekete birka gyapja. Kereskedô nép: nem mondom, hogy nem hasznosak, mert ezüsttel fizetnek a sóért, s kereskednek a székely helyett is. Megveszik a vadbôrt, a marhát, és kardot, bôrvértet hoznak helyébe, meg csecsebecsét az asszonyoknak. De azért erôsen idegenek, s nem lett volna olyan nagy baj, ha ott maradnak, ahol voltak.

Igaz, a barátkozást senki nem erôlteti. Békére intik a népet, s egymás mellett élésre: de azért mégiscsak szemet szúr az embernek a másféle viselet, fület sért a másféle beszéd. Besenyôk mellett hadakozni se nagy dicsôség: ilyenrôl még öregapám öregapja se hallott.

Nekem már ebben nem lesz részem, s nem is bánom. Pedig néha megfognám még a kopját, s kezembe veszem az öreg íjat is. Ahányszor bezsírozom a kardot, annyiszor jut eszembe a hadakozások ideje, s ilyenkor ökölbeszorul a kezem, újra talpamon érzem a kengyelt és kezemben a meg-megrezzenô zablát. Mégiscsak az volt a jó idô, mikor bejöttek a magyarok: mert fiatal voltam, és erôs. Soha olyan idôt többet nem érünk.

Az is igaz, hogy olyan örömünk sem lesz több, amilyen a magyarokkal volt. Hamar esett a bejövetel, s hamar esett a birtokbavétel is. Hízott a lelkünk, s örömtôl dagadt a keblünk, ha végignéztünk a sok sastollas süvegen. Sok rosszat lehet mondani a magyarokról, de azt nem, hogy rossz harcosok, és rossz hadi szövetség lennének. Soha annyi dicsôséget s annyi fényes kalandot nem értek a székelyek, mint a bejövetelnek az elsô öt évében. Talán Attila idejében volt még ilyen világ: de talán akkor sem. Elôl jártunk a hadban, s elsôként vettünk részt a zsákmányban s a dicsôségben.

Fiatal gyermek voltam, siheder még, mikor az elsô magyarokat láttam. Százan sem voltak, s úgy jövögettek át a gyimesi szoroson, mint aki vigasságra indul. Másképpen, urasabban ülték a lovat, mint mi. Más volt a viseletük, díszesebb és finomabb, mint a miénk. Két kardot viseltek, akár a frankok; íjuk jó arasszal hosszabb volt a szokásosnál, s lovaik árából birtokot lehetett volna venni. Apám, nyugodjon békében, s mind a többiek, egyenes derékkal, szembe húzott kucsmával várták be a magyarokat. Röviden, kevés szóval szólottak és üdvözlötték egymást. Egy nyelven szólottak, de a magyarok beszédje simább volt, s kicsit mintha asszonyosabb lett volna. Mára már megszoktuk ezt a beszédet: s vannak immár közöttünk is sokan, akik a másik nyelvet, a magyar urak nyelvét is értik.

Egy tized év után aztán megérkezett a magyarok nagy serege. Hatszáz ember ment eléjük orosz földre, hatszáz jó legény, száz-száz minden székely nembôl.. Emlékszem még a kijevi dombokra, s arra, ahogy a magyarok táborát megpillantottuk. Soha addig annyi fegyverest nem látott közülünk senki: pedig csupán három törzse volt ott akkor a magyaroknak. Hat napig tartott az áldomás, hat napig rótták a szerzôdést. Ritka volt az a vitéz, ki inni nem akart volna velünk, s nemegy közülük maga mentéjét adta ránk. A nagyfejedelemtôl lovakat kaptunk, s díszes fegyvereket. Örvendtünk, mert bôkezü, s vitéz népek a mi testvéreink, kik íme, kijöttek hozzánk Ázsiából. Akkor még nem voltunk nekük hitvány székelyek, s mi sem vettük szemükre, hogy székely szarta a magyart.

Emlékszem még Velek seregére, Ösbô vitézeire, s mind a Jenô és Keszi törzsbéliekre, Töhötöm vezérre, s a fekete magyarokra. Emlékezem, de csak úgy, mint aki álmában látja, mert olyan volt, mint az álom: a nándorokkal való csata, Zalán menekülése, s aztán az üres, marosvári vár, s mind a bevonulás. Nyolcvan székely veszett oda egész Erdôelvének megvételén: mindössze nyolcvan emberen vettünk hazát, s valóban olyan volt, mint az álom, hogy szinte féltünk felébredni belôle.

Megvenni könnyü volt: megtartani nagyobb árat adtunk. Emlékszem még a pozsonyi csatára, a frankok hajóira, s a parton énekszóval vonító császári hadra. Sokan voltak, olyan sokan, hogy összeszorult szívünk a töménytelen fegyveres ember míg a magyarok vidáman tréfálkoztak, s a zsákmányról ábrándoztak, mintha nem is fegyveres, szálas németekkel állnának szemben. Éjszaka ütöttünk rajta a német táboron; a magyarok átúsztattak a folyón, s meglepték az ásítozó gyalogokat. Nagy csata volt, egészen estig tartott, és sokan megtértek közülünk ôseikhez de a gyôzelem a miénk, a magyaroké maradt. Nagy vezér Árpád, és jó harcosok a magyarok. El kell ismerni ezt: mert ez az igazság, és az, hogy nincsen párjuk a fegyverfogásban. Nem állt meg sem ott, sem késôbb azóta senki más a magyar kardok elôtt.

Kicsi testvér vagyunk mellettük: de megmaradni csak így lehet. S ha meg nem maradunk, hát inkább ezekbe veszzen a fajtánk, mint másba,. Nem mondom, hogy nem fáj: de széllel szembevizelni nem lehet. Tudom, amit tudok: velünk vagy nélkülünk, de a magyarok így is, úgy is megvették volna ezt a földet. S ha már így van, hiábavaló ezen tünôdni. Végül is, egy fajú, s egynyelvü nép velünk: ôseik a mi ôseink, s hitük a mi hitünk is.

Új idôk járnak, lejárt a székelyek régi ideje. Budavára omladozik, immár Fejérvárról igazgatja a széklyeket a gyula. Öregapám apjára, s mind a többi öreg fôségekre már a magamfajta öregek sem emlékeznek. Elmúltak, elveszett emlékük a ködben.

Öreg vagyok immár én is. Fáznak a csontjaim, s ilyenkor, télidô elôtt sajognak a sebek is, amiket a magyarok mellett szereztem. Csak a bor melegít fel: a bor, és az emlékezés. Magam mellé veszem unokáimat, s megmelegszem szemük tüzénél. A régi idôkrôl mesélek nekik: arról, mikor még nem volt ilyen magyar világ. Arról, mikor a besenyôk még a hegyen túl laktak, az idegenek nem telepedtek be, s a magyarok távoli testvérek, messzi reménység voltak.

Nem mondom én, hogy jobb idôk voltak azok. Semmit nem mondok, csak emlékezek, amíg még emlékezni tudok. Aztán meghalok: s azt sem tudom, lesz-e még más, aki emlékezzen ebben a cifra új világban.