Egyszer mindennek vége lesz. Egyszer a legjobb vitéz is elhull, s a legnagyobb birodalom is összedôl.

Ez elôl nem lehet elbújni. Nekünk sem sikerült, itt, az Öregisten háta mögött, a birodalmak mezsgyéjén sem. Hiába bujdostak eleink ide, a hegyek közé, mint az üldözött farkasok: a végzet nyila mindenkit elér.

Akit sokan üldöznek, sokfele figyel. Keletre, nyugatra egyaránt figyelnünk kellett: világrázó Etele népét és hatalmát kevesen felejtették, s a gyülölet még mindig ott parázslik az idôk hamva alatt. A nyugati népek nem felejtik a nyakukra nehezedô lábat, keleten pedig mindig éhes jószágok várnak újabb legelôkre. A hegyeken túli kazárok, s még odébb a besenyôk olyan éhes szemmel nézik falvainkat és asszonyainkat, ahogyan a hízott jószágot nézi az ember.

Pedig akinek két testvére van, annak ellenségre már szüksége sincsen. A várkonyoknak nándor kutyák vagyunk, a nándoroknak várkonyi disznók. Egyik az aranyat, másik a sót vitte tôlünk. Egyik a gyulát, másik a tudunt ültette nyakunkba a vérrokonság, és fôként az erô jussán.

De mi, eszegelek, valóban nem vagyunk sem nándorok, sem várkonyok. Rég volt az, mikor a nándorok ôseivel együtt jártunk a tíz nyíl seregében, a várkonyok pedig valahol messze napkeleten legeltették még barmaikat mikor mi szállást foglaltunk e helyen. Kezünkben egyaránt megfekszik a várkony fokos és a nándorok kelevéze; íjat pedig csakúgy feszítünk, mint bármelyik közülük.

Mi, eszegelek, hitünk szerint Etele kagán népe vagyunk, Csaba kagán hátrahagyott maradéka. Itt vártunk, a havasok alján arra, hogy visszajöjjön Görögországból, vagy a túlvilágról. Mert hittünk abban, hogy visszatér. És igazunk is volt, - bár az is bizonyos, hogy nem ilyen lovat akartunk. A Duló-nembéli nándorok Csaba házából valók ugyan, de vassal jöttek és nyílhegyen hozták a testvéri szeretetet; akárcsak korábban a várkonyok. Ha egymást jobban ne gyülölnék mint minket, rég elvesztünk volna itt, e gyepüvidéken. Így azonban, mérleg nyelveként, egészen mostanig megmaradtunk. Hogy ezután mi lesz, Öregisten tudója annak. Talán semmi. Talán mindennek vége. A várkonyoknak vége, megroppantak: nyugatról fekete felhôként gomolyog Karulu népe, keletrôl a görög császár csörgeti az aprószemü láncot. Krum kagánnak kénye-kedvére vagyunk, s egyre gyakrabban kószálnak erre a sastollas magyarok is: idô kérdése csupán, mikor úsztatják át lovaikat a folyókon inneni legelôkre.

Hiába vártunk Csabára, hiába vártuk az elveszett dicsôséget. Éltünk néhány emberöltôt, itt, a havasok alján: talán ez is valami. Vérünk hullott a nándorok mellett a görög császár ellen; aztán vérünk hullott a várkonyok ellen, s a várkonyok mellett is.

Haddal, vitézekkel vásároltuk a békét. Szomorú, véres béke az ilyen, s most már ennek is vége. Nincs többé elég vitéz és elég kard. Kétezer jó lovas vitéz, kétezer fiatal farkas maradt ott Karulu ellenében, s újabb kettôezer, közöttük elsôszülött fiam is a dunai nagy csatában, a várkony kagán és a nándorok cárja között. Ez volt mind közül a legszörnyebb, s a leghiábavalóbb: mert testvér testvér ellen harcolt, a a nyolc eszegel törzset kétfele feszítette az érdek és a félelem, a gyula és a tudun akarata. Eszegel vér áztatta a Dunának mindkét partját. Az ilyen csatában nincs nyertes, s ha a gyôztes nándor cár lova fejét a havasok felé fordítja, nincs miben többé reménykednünk.

Talán végképp elborította fejünk a népek harcának vihara. Négyezer jó harcos halálát nem lehet kiheverni: a nemzetségek fájának gyökeréig vágott a fejsze. S alig vigasztal, hogy egyszer mindennek vége lesz: mert a mi végünk az egyetlen vég számunkra.

Az Ôrlecz nembéliek mind egy szálig a keleti hegyeken túli folyók mögé, a kazár magyarok szállásaira takarodtak. Könnyebb nekük, mert atyjafiaik és rokonaik élnek ottan. De mától fogva nem eszegelek többé, csupán jövevény népek. Elvesztek, kihullottak Csaba népe seregébôl. A nyugati nemzetség, Toroczkó népe a várkony menekültekkel tart, vissza a messze Szkítiába. Sokan mennek velük a többi nemzetségbôl is, s naponta üresedik ki egy-egy völgy, s lobban lángra egy-egy gazdátlan szállás a Küküllôktôl a Tatrosig.

Maroknyi eszegel, hat nemzetség megfogyott népe marad csupán itt. Elporlunk, akár a sziklák: nándor esô, várkony szelek, görög hôség, frankok fagya repeszt ezerfele bennünket.

Házam népe, s mind a Halom nembéliek, itt maradunk, a Feketehegy aljában. Késôbb jöttünk mint a többi eszegel, s tovább maradunk, ha az Öregisten is úgy akarja. Idegen földre bujdosni, testvéreknek kivert kutyaként szolgálni nem a mi kenyerünk: nem nékem, és nem házanépemnek való. Ötödízigleni öregapám, Kadocsa, Duló nembéli Aszparuk oldalán, nándor fôemberként érkezett e helyre, s háza még az ô idejében a Halom nembéliek házává vált. Azóta minden egyes asszony ölelése újabb eszegel vért eresztett: s bár a Halom nembéli Györgyök ága nándor vérbôl fakad, nagyapám fôembere lett e népnek, s minden utóda örökös méltóságot visel.

Nem mintha ez ma bármit is jelentene ezzel a maroknyi, szabad néppel együtt apad és fakad az én házam vére is. Alkonyat közeledik, s ahogyan elmúlt a tíz nyíl seregének ideje, elmúlt a nyolc eszegel törzsé is. Hat törzs maradt, az is csupán félbe-szerbe. S ki tudja, mire fába rovom ezeket a szavakat, talán újabb ága veszik el, szárad le valamelyik nemzetségnek.

Nagyapámnak igaza volt. Hadak Útján nem ülepszik meg a por. Fölkeveri a szél, elhordja a lovak lába.

Legyen hát, ami lesz: itt, a havasok alján bevárjuk az eljövendôt. Állnak még az ôrtornyok, s ha egyre kevesebb is, de akad még íjfeszítô ember. Talán elzúg fejünk felett az idôk vihara. Maradunk, ahogy lehet: a népek sorsával gondolni pedig maradjon az Öregisten dolga.

Talán mégiscsak van valami szándéka velünk, s meghagy minket magnak, akkor is, ha aratásnak ideje közeleg.