Valahol napnyugatra van egy ország. Magas hegyek között, dúsvizü folyók partján fekszik. Legelôin a fü kövér, dús erdôk, széles mezôk, gazdag vizek várnak ott bennünket. Visszavárnak.

Ez a föld a mi országunk, mert a mi örökségünk. Hetedrégi ôsapám óta nem jártunk azon a földön; de mindent tudunk róla, amit tudni kell, mert addig is, amíg karddal és íjjal vissza nem foglaljuk, szívünkben hordjuk e jussot, meylet senki el nem vitathat tôlünk. Világbíró Attilától, nemzetségünk és népünk ôsapjától ez maradt ránk, ennyi és semmi több.

Négy nagy folyó és még három kisebb választ el bennünket e földtôl. Hét folyó és hét nemzedék: utoljára Elekes ôsapám, nemzetségem feje lakott itt. Elekes fia Retel, Retel fia Eszlár, Eszlár fia Tervel, Tervel fia Etéd, Etéd fia Kádán, és én magam, Kádán fia Zsombor már csak álmunkban járjuk e földet. Hét születés, hét halál választ el bennünket örökségünktôl. Hét születés, hét halál óta bírjuk ezt a földet, itt a két tenger és két folyó közén s hét születés óta soha, egyetlen pillanatig sem éreztük magunkat otthon. Idegen vagyunk, ma is: hét ôsünk óta is idegenek, akárcsak akkor, amikor Ernák nyomában idemenekültek ôseink.

Nyughatatlan nép vagyunk, álmodó nép vagyunk Tervel öregapám, aki mai napig híres táltos volt, gyakran mondogatta hogy álomban fogantunk, és álmunkban veszünk el. Országokat álmodunk magunknak , s a vágyakozástól aztán nyugovásunk nem találjuk többé.

Hét ôsapánk halála óta egyre hív a napnyugati ország s hívása egyre erôsebb. Hét ôsapánk óta hétszerte erôsebbek vagyunk, s hétszerte erôsebb a vágy is. Errôl énekelnek asszonyaink, errôl szólnak táltosaink, s ezért nyerítenk lovaink, ha fejüket nyugat fele fordítjuk. Készen állunk az örökségre. Azt mondják, Attila ôsapánk országa ma kutyák és szolganépek tanyája. Frankok, görögök, gótok marakodnak szélein és tépik egymást.

Közel az idô. Talán még magam is megérem, hogy láthassam jussunkat, az ígéret földjét. Kétszeresen ígéret, mert megígértetett nekünk, és megígértetett az ottmaradóknak, hogy visszatérünk. Ernák kagán végakarata volt ez, Attila fiáé, s mind a Dulló nembélieké: az ôsök végakarata pedig szent és sérthetetlen. Másképp elfordul rólunk az áldás és felüti fejét a nép között a romlás.

Azt mondják, túl a hét folyón, a nagy hegyek között élnek még Ernák nemzetségébôl, akik visszavárják a kis kagánt. Háromezer vitéz maradt a hajdani nyári szállás helyén, háromezren az eszegel hunok törzsébôl. Ott maradtak, a föld, az álmok és az örökség ôrizôjének: elrejteztek a hegyek között, és ott várakoznak Ernák népének visszatérésére.

Egy napon megérkezünk: ha én nem érem meg, fiaim bizonyosan megérik.

Ernák óta minden kagán fürkészeket küld az ôsi földre: titkos követségek úsztatják a folyókat, s viszik a hírt az országból a hazába: egy napon majd eljön az idô, mikor a követek útján megindulunk, s a hágókon utat nyitnak nekünk az örökség ôrizôi.

Itt, ezen a földön ugyanis még ma, hét nemzedék után is jövevények vagyunk holott a régiek között is csak kevesen vannak, akik hét ôsük nevét kôbe róhatják majd sírukon. Idegenek vagyunk, és idegen látunk, bármerre tekintünk a füves pusztákon.

Határainkon a kazárok és a besenyôk kopjái állnak: veszedelmes szomszédság ez, noha barátaink és szövetségesek velünk. Északon a szlávok és a mordvinok sokasodnak: gyáva és erôtelen népek ugyan, de az ezüst, a vadbôr és a könnyü zsákmány nagy kísértés a környezô népeknek, s egy napon kiragadják kezünkbôl ôket. Délen a kalifa embereinek görbe kardja villog, nyugaton a görög császár szolgái védik a határt. Keletre Turkisztán és a kitajok hatalma emelkedik: arrafele nincs kijárat és nincs jövendôje senkinek közülünk.

Erôsek vagyunk mi magunk is: sokan vagyunk, és erônket tisztelik a környékbeliek. A kazárokkal megállapodást kötöttünk, a besenyôk nekünk szolgálnak. Vámot szedünk a kereskedôktôl és adót a szlávoktól és mordvinoktól. A kalifa és a görög császár egyaránt számol velünk: sem barát, sem ellenség nem vagyunk.

A közemberek elégedettek: asszonyaink termékenyek, lovainknak bôven akad még eleség a mezôkön. Erôs gyermekek nônek házunkban, és sokasodik a fegyverrefogható ember.

És mégis: egyre inkább nô bennünk a nyughatatlanság. Itt, ezen a földön nincs számunkra jövendô. Sokasodunk, és sokfélék vagyunk: rokonok vagyunk, de nem testvérek, s etet ugyan, de nem táplál ez a föld. Soknépü ország vagyunk, s ahol sok gazdagság van, sok az érdek is. Egy napon, nem is olyan sokára majd valamely nemzetség lovainak nem jut legelô, és karddal hasít magának új földet. Testvér testvér ellen fordul, mint nemegyszer eddig, s a gyepükön álló éhes szomszédok rávetik magukat erre a földre.

Az egyetlen út a visszatérés. Mi, onogondurok, Duló nembéliek és a maradék eszegelek érezzük ezt s a többiek nemzetség is tudja. A mi szekerünk rúdja nyugat fele áll, mert ott vár ránk az örökségünk, s ott van a helyünk a nap alatt. Érezteti ezt velünk a kagán is. Ezt mondják az öregek, ezt tanítják a kámok, és errôl álmodnak gyermekeink.

Érik az elhatározás, s az indulat is bennünk. Tengri kezében feszül már a sors íja, feszít bennünket a küldetés. Erôsek vagyunk már az indulásra, s erôsek vagyunk még a megmaradásra is.

Csupán a nyíl hegye hiányzik még: a fej, aki az akaratot valóra váltja. Talán Kuvrát lesz az, a kán elsôszülött fia. Talán Baján, a kisebbik. Vagy valaki más a Duló-nembéliekbôl. Egy napon majd megérkezik, és fegyverbe szólítja az örökösöket. Hírelôket menesztünk és követeket a hegyeken túlra, és útnak indulunk, és beülünk örökségünkbe.

Mert mindenkinek ott a helye, ahol öröksége van. És mert tartozunk ezzel az ígéretnek, Attila emlékének, Ernák ígéretének, és az ottmaradottaknak.

És legfôképpen az életnek tartozunk: mert élni kell, és élni csak otthon, az ôsök csontja fölött lehet. A többi csak álom: álom magunkról és álom a világról.

Hét ôsapánk óta alszunk, hét ôsapánk óta látjuk az álmot. Ideje van az ébredésnek.

Készen állunk az ébredésre.