Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Izidor

 

Tudom, mennyibe kerül Kangavárban a selyem, és tudom, mennyibe kerül Senjenben a kitajoknál; tudom, mennyit ér az ezüst, a bor és a búza. Ismerem a füszereket, tudom, hol lelni ôket és azt is tudom, mennyit érnek. Értek a tevékhez, az emberekhez, a pénzhez és az asszonyokhoz.

Kétszáznál is több tevém járja a karavánutakat; pénzem vasalt ládákba gyül, és ezzel a pénzzel könnyebb embert venni mint tevét. Néha olcsóbb is.

Férfikoromban arcom kellemes volt, testem erôs, erszényem duzzadt: ezért számolatlan asszonyt öleltem, és számolatlan asszony ölelt engem. Örmény, pártus, szír, zsidó, trák, római, szikul, görög, germán és még sokféle asszony tárta fel ölét elôttem: megismertem húsukat, csókjaikat, szemük tüzét és testük titkait.

Az istenek megóvtak, és megtartottak egészségben: minden bizonnyal számos nô ölében hagytam csírába szökô magot. Most, hogy immáron fáj az utazás, s a végsô, örök keletre távozás ideje sincs a végtelen messzeségben, egyre gyakrabban gondolok ezekre az elszórt magokra. Tudni szeretném, él-e valahol húsom és vérem, és ha igen, apáim öröksége hol, milyen népben és miként él tovább.

Vasalt ládáim, aranyam, tevéim, perzsa paripáim és gazdagságom nincs aki örökölje: ha ideje eljön, rokonságom, ágyasaim és szolgáim szedik szét, akár a pusztai szél a homokot. Nem bánom, mert könnyen jött gazdagság volt. Szerencsés kezü kalmár voltam, s mivel sosem kellett igazán nélkülöznöm, korán megtanultam hogy a gazdagságnak önmagában nincs értéke: csupán a gazdagság hiányát kell elkerülni.

Testem öreg és kihülôfélben: már az izmos testü, forró szír rablányok sem tudnak fölmelegíteni. Elnézem ôket, órák hosszan, ahogyan játszanak, dolgoznak, fürödnek: de nem vágyom érintésükre. Kiszikkadtam és meghalt bennem a vágy: ez a természet rendje.

Néha arra gondolok: valahol ugyanilyen szép, hajlékony testü lányom él. Jó lenne, ha mellettem ülne, bort töltene kupámba és megigazítaná heverômet. Jó lenne véremet látni a fiatal testben, és tudni, hogy tovább élek akkor is, ha rég elhamvadtam és porrá váltam a keleti szélben.

És ha arra gondolok, hogy fiam él valahol, én, Izidor nagykereskedô, rabszolgák, tevék, asszonyok és mérhetetlen vagyon ura, elgyengülök, torkom összeszorul és szemem elhomályosodik, akár a vénasszonyoké.

Olyan vagyok, akár a kiszáradt fügefa. Nem hajtottam új ágat, gyümölcseim elhullattam, magjuk idegen földbe fogant, ha fogant: nem tudhatom, hajtott-e vesszô belôle, s ha igen, milyen fából sarjadt?

Ha erre gondolok, lányaim és fiaim arca helyett csak az asszonyok arcát látom. Talán Euridiké fogant tôlem: szenvedélyes volt, széles csípôjü és termékeny, mint az olajfák. Talán Eumopia, a trák parasztlány. Talán Szinpej, talán Sára. Az ô arcukot látom magam elôtt, mosolyukat, csípôjüket, lehajtott fejüket. Talán egyebet is hagytam hátra magam után, mint ölelésem emlékét, egy-két gyürüt és rézpénzt. Immár sosem tudhatom meg.

Az istenek úgy akarták, gyökértelenül éljek és gyökértelenül haljak meg. Ha ugyan egyáltalán gondolnak ezzel az istenek: mert sokat láttam és sokféle istenjárást, és nem tudom, mit gondoljak róluk. Nekem már nincs istenem, hazám sincs, és nemzetségem sincs: csak pénzem van.

Ifjúkoromban, miután apám meghalt és adósságait kifizettem, három tevém maradt: sovány örökség az Arakánok nevéhez képet. Nagyapám még elismert és tiszteletreméltó ember volt, az Arszacidák udvarából érkezett, és nem jött üres kézzel: a vagyon azonban elolvadt. Nem maradt nyomtalan, mert jó nevelést kaptam, és nevelôimtôl az írás, számolás és bölcselet mellett nyelveket is tanultam nélkülük aligha lettem volna sikeres kalmár.

Gazdagságomból sem fiam, sem lányom nem részesül, ha él is valahol: még nevem se viszi tovább. Családom vére elapad, vagy a föld alá búvik, hogy valahol máshol fakadjon újra. Ha a sorsban hinnék, azt mondanám, így rendeltetett, mert bolyongó fajtából származom: ôsapám türrhén vérbôl ered, nagyapám párthusból válott arménná, nagyanyám római vér, én pedig magam sem tudom, mi vagyok.

Vagyonomból emlékoszlopot emelhetnék magam fölé. Mauzóleumot rakathatok, hekatombát áldozhatok. Könyvtárat alapíthatnék mind hiába. Az emlékoszlop kidôl, elporlad, a mauzóleumot kifosztják a sírrablók és széthordják köveit, a hekatombák füstje elszáll, a könyvtárat felégetik egy napon a barbárok. Semmi sem örök, csak a halál.

Az egyetlen örökkévalóság a világon a vér folytonossága. Ez a legfontosabb is: nem tudom miért, de másként, folytonosság nélkül értelmetlen az élet. Csak az istenek tudják, ha vannak, hogy miért van így. Lehet, igaza volt az alexandriai bölcsnek, s az istenek bennünk, általunk élnek.

Ebben az esetben megöltem a bennem lakozó istenséget: de legalábbis számüztem magamtól. Nem viseltem gondját, és nem mutattam be neki atyai áldozatomat. Nem tudom, van-e bocsánat erre, hogy nem kamatoztattam a rámbízott garasokat.

Büntetésnek azonban elég a bizonytalanság és a hiány. Lehunyt szemmel bizonytalanul létezô lányaimra és fiaimra gondolok, s az ôk fiaikra és lányaikra: álmodom róluk, és megpróbálom elképzelni ôket. De nem sikerül: csak asszonyokat látok.

Öreg, hülô szívemben hideg ür marad nem tölti ki sem az arany, sem a világot málhákkal járó tevék, sem a szír rabnôk látványa. Mindez mit sem ér az örökös fiak mohón csillogó tekintete nélkül.

Örökös nélkül, dúsgazdagon halok meg nincs, akire az aranyat hagynom, nincs akire a tevéket bíznom, és szépidomú rabnôim is idegen kézre jutnak. Jószágom ebül vész el, akár a rablott jószág. És valóban rablott, mert utódaimtól raboltam el.

Gondoltam arra, embereket küldök szét, hadd kutassák fel Euridikét, Eumópiát, Szinpejt, Sárát és mind a többi asszonyt: karavánutat szervezek, mely Tigránától Kolkhiszig, és Tarsustól Kashgarig járja nyomom, és felkeresi elhullott magom gyümölcsét. Van rá pénzem, és meg tudnám tenni: de túlságosan is ismerem az emberi természetet, ezért azt is tudom, haszontalan lenne. Idegen lányokkal és idegen fiúkkal térnének vissza, és hazugságokkal mérgeznék meg öreg napjaimat.

Örökbe fogadhatnám a fô családok valamely másodszülöttjét; vagy akár felszabadíthatnám okos titkárom és örökösömmé tehetném. Nevem továbbélne, s talán a hála is, egy-két nemzedékig. Álmaik azonban nem az én álmaim, szemükben nem az én szemem fénye csillog, és fiaikban semmi nem marad az én apámból.

Mindez valahol az ismeretlenben él tovább. Valahol egy kereskedô, egy rabszolga, egy paraszt vagy katona, valakinek ágyasa, asszonya hordozza véremet és a meg nem ismert örökséget. Általam soha nem látható szemek bogarában, simogatatlan fejek hajában, ismeretlenek félelmeiben és szerelmes mozdulataiban élek tovább.

Más nem marad utánam. Nem is kívánok egyebet: - sem tevéket, sem paripát, sem rabot, sem aranyat: mindennek csupán az élet kezdetén van értéke. Az élet alkonyán, a végsô utazás elôtt egyetlen dolog számít: hogy valaki egyszer majd újraálmodja álmainkat.

***

(Abban az idôben élt Tigranakertben, az örmények fôvárosában egy Izidor nevü öreg és magtalan kereskedô, mely megátalkodott fösvénységben ôrizte vagyonát. És történt, hogy végét közeledve érezvén, összegyüjtötte minden emberét, karavánokat szerszámoztatott és elindította ôket a négy világtáj felé. És fegyveres katonákkal kísérvén mentek ezen karavánok, és végigjárván a romlott vénember ifjúi kicsapongásainak színhelyét, minden városban egy tálentum értékü ezüstöt osztottak szét azon asszonyok között, akik azt állították, ismerték e kereskedôt. És azt is mondják, több mint négyszáz tálentum ezüstöt osztottak szét ezen Izidor parancsára, aki vagyona elfogytán ereit felvágva halt meg.

Gaius Plinius Caecilius Secundus: Válogatott levelek. III/14)

partuspap.jpg

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.