Azt hiszem, apám ôrült volt.

Nagyapámtól örökölhette, aki valóban ôrült volt. És alighanem magam is ôrült vagyok, ami, valljuk be, családomban nem túlságosan meglepô. Az ôrületen kívül nagyapám nevét is örököltem, mi azt jelenti: Arakán unokája. Ma már mindössze ez, mi nagyapámhoz köt ha köt.

Az ôrület és a származás azonban errefele nem sokat számít. Frahatán nagykirály jogara alatt hegylakók és tengermellékiek, pusztai népek és városi lakók egyaránt megférnek, sivatagi feketék, messzi napkeleti sárgák, északi fehérek és egyiptomi vörösek élnek a birodalomban egymás mellett. Bölcsek, bolondok: nem ez a fontos. A fontos csupán az, hogy gazdag-e vagy szegény s még ez sem jelent áthidalhatatlan szakadékot.

Persze, párthusnak születni mégiscsak kivételes tisztességet jelent. Én pedig az vagyok, ráadásul gazdag: hála érte apámnak és nagyapámnak.

Nagyapám valahonnan messzi napnyugatról, Róma irányából érkezett, és fegyverrel lépte át az Eufráteszt. Elveszítette a háborút, aztán fogságba esett, aztán felszabadult, aztán kereskedni kezdett, aztán meggazdagodott. Dajkámtól és a szolgáktól tudom ezt, mert errôl senki más nem beszélt. Nagyapám, a vén ôrült kiváltképpen nem: hallgatott, mint aki fogadalmat tett, egész nap heverészett a pálmafák alatt, mosolygott maga elé, és rengeteg bort ivott. Az üzlettel már csak anyám és a szolgák, késôbb meg apám foglalkozott.

Apám, szerencsére, másként volt ôrült. Kevéssé ismertem, mert egyfolytában úton volt: kikötôrôl kikötôre járt a gabona, bor, selyem és állatszállímányok után, hôségben, porban és viharban kísérte végig a karavánokat, melyek maguk is elboldogultak volna. Dolgozott és utazott, akár egy öszvérhajcsár: holott többszáz hajcsára és fizetett embere járta az utakat, házunkba dôlt az arany, és minden évben új zsákravalónyi érkezett a frissen vert pénzekbôl. Aztán, egy alkalommal a selyem és a füszerek mellett valami ritka nyavalyát hozott magával: néhány napig vért hányt, aztán eltávozott: nyugodjon békében.

Ha jól átgondolom: nagyapám a harc embere volt, mert végsô soron annak köszönheti boldogságát. Apám a kereskedelemé: az út és a pénz boldogította. Nekem, ahogy ezt Rómában mondanák: csupán a politika maradt. A szellem embere vagyok, és ebben lelem örömem. Négyféle nyelvet bírok, ismerem a keleti és nyugati betüket, a titkok írását, és mi ennél is fontosabb, ismerem a birodalom erejét és érdekeit. Ismerem az életet is, állíthatom, jobban mint apám és nagyapám ismerte: mert ismerem a latinok bölcseletét, ismerem a görögökét, a zsidókét, és ismerem népemét is. És tudom, hogy egyik sem jobb, és nem is rosszabb a másiknál. Ismerem a szabadságot és ismerem a bor, a pénz, és a hatalom ízét. És, ismerem a szerelmet is, mert ismerem Thániát: Thániát, aki Arméniában vár rám. Szívem gyorsabban ver, homlokom felforrósodik, amikor Róla írok: olyanok vagyunk mi ketten, mint a lemenô nap és a sivatag homokja: kelet és nyugat egyesül bennünk, a két nagyhatalom ereje és egymásnak feszülô akarata oldódik fel öleléseinkben.

Nemesi vérbôl származik Ô is, akárcsak jómagam: ôsapja ama Attilius Regulus, akit a rómaiak héroszként, halhatatlan hôsként tisztelnek. Mindkettônk nagyapja Rómáért viselt hajdan háborút; mindketten elveszítették azt és mindketten kitagadták unokáikat.

Nagyapám, akiben, meglehet, ugyanaz a vér folyik, mint Thániában; nagyapám, aki minden bizonnyal ismerte a Regulusokat; nagyapám, aki elitta eszét a pálmafák alatt: nagyapám, mikor a latin nôrôl hallott, kitagadott a családból. Farkasszukának nevezte, engem meg árulónak és hülyének. Ez volt a második alkalom, amikor hosszabban beszélgettünk, ha egyáltalán beszélgetésnek nevezhetô ez: és furamód, mindkét beszélgetés az aranyhoz, Rómához, az örökséghez és Thániához vezet. Nélküle, megbízása nélkül nem ismerhetem meg Thániát: hiszen lábam sose teszem volna a Lovagok Templomába, és vele sem találkozhattam volna. Igazuk van a zsidóknak: valóban kiismerhetetlen a férfi és a nô útja.

Mielôtt Rómába indultam Frahatán testvérének és követének, Vónumnak kíséretében, nagyapám maga elé hívatott. Hosszú, kenetteljes beszédet mondott: a latinokat szidta, aztán valami homályos tartozásról beszélt: nehezen forgott a nyelve a sok bortól, és nem értettem mindent, amit mondott. Végül az örökségemrôl szólt, és erre már jobban figyeltem: nagy csalódásomra azonban csak egy vékony aranyszöget hozatott elô és adott kezembe. Azt parancsolta, vigyem el azt a szöget Rómába, és ott verjem bele a Lovagok Templomának központi oszlopába. Nem vitatkoztam vele, mert tisztelettel tartozom neki, akkor is, ha ôrült. Átvettem a szöget, és távoztam: pillanatig sem hittem, hogy áll még az templom Rómában, és a templomba szöget kalapálni sem tünt hihetô cselekedetnek. Pedig ebben nagyapámnak igaza volt: néha az ôrületben is van rendszer, ha nem is látjuk át törvényeit.

Néhány szóban a követségrôl is kell szólnom. Róma, a jelek szerint új háborúra készült: valahol messze, északnyugatra terjesztette határait, ezért békét és jó kereskedelmet kívánt keleten, délen, Líbiában és Galileában. Szándéka találkozott Frahatán szándékával, aki a selyem- és füszer-vámot ésszerütlenül magasnak találva az Oxuson túlra küldött csapatokat, s gyanakodva tekintett a Menny Birodalma fele is. A három birodalom kényes egyensúlya békét követel, vagy állandó háborút; és most a béke ideje volt közöttük: mikor a nagy halak kis halakat esznek.

Egy napon, ha kidôl a birodalmak egyike soká lesz, mert ma mindannyian erôsek még! bizonyosan utánadôl a másik és harmadik is, mert az egymásnak feszülôk egymásra támaszkodnak. Új népek, új hatalmak jönnek majd; újak, és mégis ugyanazok, mert Róma és Égbatana hatalma örök, akár a sárgáké, amelyet maguk is Örök Birodalomnak neveznek: mindaddig, amíg kelet és nyugat lesz, egymásnak feszülô, egymást fenntartó birodalmak fognak élni. De hagyjuk a bölcseletet és a birodalom érdekeit: ma nem errôl akarok beszélni. A követségrôl, Rómáról és Thániáról beszélek.

Vónum követsége Frahatán nevében ajándékokat vitt Tiberiusnak, és ajándékot hozott tôle; közben nyitva tartottuk szemünket, beszélgettünk, ha kellett, és hallgattunk, mikor kellett: a pártus birodalomnak nemcsak követei, de szemei és fülei is voltunk.

Szírián, Galileán és Egyiptomon keresztül utaztunk: Antiocheában, Ceasareában és Jeruzsálemben szír, föníciai és zsidó fôemberek fogadtak. Jeruzsálemben, mint mindig, zavargások voltak: itt láttam, a város melletti dombokon római módon keresztrefeszítést. Barbár cselekedet, de minden bizonnyal hatásos: egyhamar nem felejtik el az emberek.

Alexandriában, a tudományok városában szálltunk hajóra. Jó utat kaptunk

A birodalomhoz képest Róma nem nagy város. Égbatana sokkal nagyobb, ha nincs is annyi középülete: az égbatanai királyi palota azonban sokkal nagyobb a Capitoliumnál. Talán szebb is, de, ahogyan a rómaiak helyesen mondják, ízlésrôl nem illik vitatkozni. Az emberek lusták, és a szegények szegényebbek, mint nálunk, a gazdagok pedig gazdagabbak; a fürdôk kényelmesek, a paloták fényüzôek, a város maga pedig hihetetlenül piszkos és büdös.

Az erkölcsök romlottak. Égbatana maga is aligha nevezhetô az erkölcsiség fellegvárának: de Róma valóban romlott, velejéig és elképzelhetetlen mértékben romlott. Errôl többet mindani nem akarok: Róma a kifogyhatatlan szerelmi fantáziák megvalósításának tárháza.

Érkezésünk után másodnap Tiberius vendégül látott. Vónummal külön étkeztek, és ami közöttük elhangzott, a mindenkori birodalmak mindenkori titkos beszélgetései közé tartozik, és örökké titok marad. Mi, többiek a szenátus néhány tagjával, római elôkelôkkel, kereskedôkkel és müvészekkel étkeztünk: ételeik ízletesek voltak, boruk finom, modoruk mesterkélt, rabszolganôik pedig nagyon szépek.

Szállásunk mellett szerény, kerek épület állott: elôcsarnokát négy oszlop tartotta. Ismerôsnek tünt: talán álmomban láttam, talán meséltek, vagy olvastam róla. Ikerpár szobra állott elôtte és lobogó, örökégô fáklya: a Lovagok Temploma volt, kérdezés nélkül is tudtam.

Beléptem a homályos, békét árasztó templomba. Néptelen volt, egyetlen lélek sem zavarta csöndjét. Elôrementem, a középen álló, csillogó oszlophoz, ahol számtalan apró kis csillagként villant fel a napfény az aranyszögek fején. Nehéz, otromba fakalapács hevert az oszlop mellett egy asztalon, porréteg és pókháló borította.

Elôvettem nagyapám aranyszögét, felvettem a kalapácsot az asztalról és négy egyenletes ütéssel belevertem az oszlopba. A negyedik ütés után elsötétült a terem: megfordultam, az ajtóban öregember és fiatal lány állott. Zavartan tettem le a kalapácsot: az öreg eltakarta szemét, elôrenyújtotta kezét és térdre borult. Ismeretlen nyelven mondott valamit, amit nem értettem.

A lány Thánia volt. Ô volt, és ma is ô a legszebb nô, akit valaha is láttam. Nagybátyja, az öregember, afféle római pap, a templom gondnoka volt: azt mondta késôbb, jóslatot teljesítettem a szög beverésével. Semmit nem szóltam neki, mert nagyapámból okulva, bolond öregemberekkel nem vitatkozom. Egyik szöget küld Rómába, másik szögeket ôriz: én mindössze kérést teljesítettem. Talán így születnek a jóslatok. És így születik a szerelem is: mert Thániaba azonnal, helyben beleszerettem, tagjaim elzsibbadtak, és ereimben megfagyott a vér. Az ajtóban meghajoltam elôtte, ô megérintette arcomat. Szemébe néztem, óriási, mandulavágású szemébe, és úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna: mintha minden a világon ezért történt volna: Párthia, Róma, a követség, az utazás, a szög, hogy mi ketten találkozhassunk és egymás szemébe nézzünk itt, a templom kapujában.

Három hét múlva, elutazásunk elôtt feleségül vettem ôt Mitrász szertartása szerint, mely úgy a latinoknál, mint nálunk is érvényes. A küldöttség és Róma áldását adta nászunkra, mert egybeesett a birodalmi érdekekkel. A szertartás után azonban Vónum szótlanul és hidegen ment el mellettem. Thánia családja, a Regulusok nem voltak hajlandók velem, a "barbárral" találkozni, s Ceasareában futár várt rám: nagyapám üzente, farkasszukát, római ribancot nem tür meg házatáján.

Mindez nem rettentett el: semmi más nem számít, csak ô. Frigyünknek nem kell, hogy más örüljön: elég ha mi ketten örülünk neki. Úgy döntöttünk, Thánia arméniai birtokunkra megy, és ott fog bevárni engem, míg Égbatanában dolgaim és örökségem rendezem.

Nagyapám itthon fagyosan és megvetôen fogadott. Ha nem Thániat és a rómaiakat, akkor engem szidott. A szögrôl is kérdezett: pillanatnyira megenyhült, mikor elmondtam, teljesítettem kívánságát. Aztán azt mondta: elvégeztetett minden: távozzak otthonról, mert udvarán és birtokon nem akar korcs farkaskölyköket látni.

Kincstárnokunk még azon a héten kiadta örökségemet, a vagyon egyharmadát, melybe az arméniai birtokot is beleszámolták. Az udvar és Frahaták új szolgálatra rendelt, végül is tapasztalatra, bölcs és nyelveket tudó udvari emberre Arméniában, Artakhán tigránkerti udvarában is szükség van: hiszen ki tudja, mit hoz a jövô? Persze, jól tudom: Tigránkert, az arméniai udvar mégsem Égbatana, és végsô soron mindez kegy- és rangvesztést jelent, amiért mindenki más joggal tart ôrültnek.

Én, Arakán Tornig azonban mégsem vagyok annyira ôrült. Négyféle nyelvet beszélek, és ismerem a keleti és nyugati betüket, valamint a titkok írását. Ismerem a birodalom erejét és érdekeit. Ismerem a latinok, a görögök, a zsidók, és népem bölcseletét. Ismerem a szabadság, a bor, a pénz, és a hatalom ízét is.

És, végül, ami a legfontosabb, megismertem a szerelmet Thánia szerelmét, aki Arméniában vár rám. Semmi más nem számít: sem Róma, sem Pártia, sem az ôrült nagyapák, sem a vagyon, sem az udvar, sem a bölcseletek.

Csak a boldogság számít, Thánia, ölelése, és a gyerekek, akiket nemzeni fogunk.

Minden más múló ôrület.