Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Laúkíex Káé Tárkun

Nevem Laúkiex Káe Tárkun. Latinul, e megromlott nyelven: Lucius Caius Tarquinusnak neveznek.

Az éjszaka sast láttam álmomban, nagy, fekete sast: jobb vállamra szállt, belém vájta karmait, aztán elrepült, keletre, ahonnan jött.

Nem kell pontifexnek lenni ahhoz, hogy megértsem ezt az álmot. A fekete sas családomnak, a Tárkunoknak jelképe idôtlen idôk óta. A rómaiak ellopták tôlünk. Ezt is. Aranyra festették, hadd csillogjon, mert egyébként nincs szemük hozzá.

Gyülölöm a latinokat. Felszínes, barbár és buta nép, mely fáraszt az életrevalóságával. Az utolsó etruszkok egyike vagyok, családom hetedik, és utolsó, élô gyermeke. Rajtam kívül nincs más örököse a Tárkunok törzsének. A hetedik gyermeket szentnek tartják mifelénk, én azonban mostanig semmi szentségeset nem észleltem magamban.

Kilencszázötven éve annak, hogy ôseim megtelepedtek itt, az érccel telt hegyek között, a simavizü tó partján, és kilencszázötven évig védték a birtokot, a népet és titkos isteneiket. Kilencszázötven aranyszeget vertek a templom oszlopába, minden újév hajnalán egyet.

A kilencszázötven év alatt egyetlen pillanatig sem érezték magukat otthon. Én is idegen vagyok: kilencszázötven éve idegen e tájon. Talán ezért rendezzük be mi, etruszkok, annyira fényüzôen és otthonosan sírjainkat, ezért szeretjük anyira a halált: mert haza akarunk menni végre.

Az istenek tízszer száz évet adnak egy nemzetség életének: - ez a mérték betelik velem, és én nem akarok további haladékért folyamodni. Elfáradtam, haza akarok menni. Elegem van családom történetébôl, elegem van Vetulonia hegyeibôl, a cerveteri sík mezôkbôl, elegem van a gerincroppantó hagyatékból, melyet utolsóként az utolsók között, vállamon hordok. Nem akarok többé fekete-vörös hajókat látni, sem faragott kopjákat, sem díszesre festett kerek sírhalmokat. Elegem van a szobrokból és elegem van a mintás edényekbôl, melyekre nekünk negyvenhétféle szavunk van.

A Tarkunok valamikor Vetulonia, a vasmezôk városának királyai voltak. Ott ültek a szövetség tizenkét királyának soraiban, az egyenlôk között, és minden újévkor az istenek asztalánál lakomáztak.

Legalábbis ezt mondták nekem. Nem tudom, és nem nagyon érdekel, valóban így volt-e; minden bizonnyal így volt. De ma már csak egy kardom és egy lovam van; meg egy aranygyürüm, mert születésem jogán lovag vagyok.

E karddal oldalamon és e lovon ülve holnap elhagyom ezt a gyülöletes vidéket, mely hagyta magát megszállni az idegenektôl. Latinok, farkaskölykök, gyülevész, életerôs horda: ledöntötték a szobrokat, megmérgezték a tó vizét, feldúlták a királyok sírjait, ellopták isteneinket és nyakunkra tették lábukat.

Joguk volt hozzá, az isteni jog szerint, mert megtehették. Az etruszkok engedték, mert könnyebb volt a múltba menekülni, szép asszonyainkkal és isteneinkkel vigasztalódni, gôgös lenézéssel felvágni ereinket, mint szembeszállni a barbár hódítókkal. Meghalni mérhetetlenül könyebb, mint ölni s ezt népem, mely az élet müvészetét tökélyre fejlesztette, igazán tudta, jobban, mint bárki más.

Ezért megvetem ezt a népet és ezt a vidéket, mely megadta magát, lefeküdt a barbár latinok elôtt és feltárta szemérmét, akár a templomi örömlányok.

A latinokat gyülölöm de holnap mégis útnak indulok, fegyveresen Rómába megyek, és a gazdag Crassus seregébe állok. Lovam van, kardom és aranygyürüm: tribunus leszek, gyilkolni fogok, és meghalok valahol Keleten. Azt mondják, a halál az Eufráteszen túl lakik: elmegyek hát, és felkeresem otthonában.

Ôseim, népem ôsei a farkasok elôl menekültek ide a messzi keletrôl. Lükurgosz, a farkassá vált király elüzte fiát a legendák szerint népem ettôl a fiútól származik. A legendák pedig megbízhatóak, s a végzet, lám, ezer év után újra beteljesült: farkasok ivadékai árasztották el földünket, remegô, mohó, szimatoló orral kutatva fel kincseinket.

Lehet, hogy Kelet volt a haza, amit azóta sem találtunk meg. Lehet, azért vagyunk idegenek itt, e régen belakott helyen. Templomaink kerekek, színeink a vörös és a fekete, nyelvünk hajlékonyabb és gazdagabb, mint az itteni népeké, isteneink nevei pedig olyanok, akár a megolvadt kô. Lehet, ezért fordulunk minden reggel napkelet fele. Lehet, ezért megyek most én is keletre, karddal kezemben: megtalálni a hazát. Vagy a halált, ami egyremegy: mi, etruszkok derüsen halunk meg, mintha hazamennénk. Várnak bennünk a láthatatlan istenek.

 

***

 

Róma alapításának 682-ik évében, pártus idôszámítás szerint 195-ben, Szíria római kormányzójának, Marcus Licinius Crassusnak seregei megsemmisítô vereséget szenvedtek a Carrhaei csatamezôn. A római sereget gyakorlatilag eltörölték a föld színérôl, a mészárlás után foglyul ejtettek száma negyvenezerre tehetô. Hadijelvényeivel és a légiós sasokkal együtt fogságba esett maga Crassus is, akit ezt követôen kivégeztek, és koponyájából Orodész párthus király ivóserleget készíttetett.

A carrhaei csatavesztést a Római Birodalom sosem heverte ki teljesen. A birodalom határa végképp megállapodott az Eufrátesznél, az állandó fenyegetés pedig lekötötte a római haderôt, és ezáltal a nyugati határok sem módosultak jelentôsebben. Harminc év diplomáciai erôfeszítései után végre Augustus császárnak sikerült visszaszerezni a hadijelvényeket és a foglyul ejtett rómaiak egy részét bár, a katonai szakértôk nagy döbbenetére sokan ezek közül már nem voltak már hajlandók visszatérni régi hazájukba.

 

***

 

Laúkiex Arakán vagyok: valamikor régen, olyan régen, hogy emlékezni sem akarok rá, Laúkiex Káe Tárkunnak, vagy római lovagként: Lucius Caius Tarquiniusnak neveztek.

Ezek a nevek azonban halottak: és halott az ember is, amely viselte ôket. Ott maradt, valahol a harrani csatamezôn, a múlttal és a sárbatiport római sasokkal együtt.

Az ütközetrôl nemigen van amit mondani. Ostoba sereg volt, ostoba és gôgös vezetôvel, mondja néha egy kupa bor mellett barátom, apósom és néhai gazdám, Aráxész. Igaza volt: a pártusok látszattámadásai és színlelt visszavonulása fellazították a római hadrendet, a többit meg elvégezték a messzehordó íjak, a gyorslábú lovak és a pányvák. Crassus, a fösvény, gazdag, dicsôséges Crassus, Róma triumvire fogságból, pányvavégrôl nézte végig a sereg pusztulását, és nem szégyellt sírva fakadni. Üres koponyájából ma bort iszik a király: így legalább végre valami nemes is van benne.

A hadifogságot jelképezô járom alatt átlépve új világba léptem. A közel negyvenezer fogoly szétoszlott e hatalmas birodalomban. Többségének, mely szabadulni tudott latinságától, minden bizonnyal jól megy már sora.

Hozzám különösen kegyesek voltak az istenek: lovagi gyürüm címere, a Tárkunok sasmadara miatt gazdám, késôbbi apósom és barátom, Arakán fejemre tette kezét és birtokába vett. Kilenc évig éltem házában, aztán pártus szokás szerint felszabadított és feleségül adta egyik lányát. A hozomány mellé nászajándékul visszakaptam a gyürüt is. Szabadságom és új életem elsô évében aranyszeget kovácsoltattam a gyürübôl: egy napon majd megbízható embertôl elküldöm, vigye el Rómába, és verje bele a Lovagok Templomának fôoszlopába, a többi kilencszázötven aranyszög mellé. Ez az utolsó áldozat, amellyel ôseimnek tartozom.

Érccel teli hegyeket, tengernyi, simavizü tavat találtam itt, e földön, mely az istennô nevét viseli. A magasban fekete sasok köröznek, fényesszôrü paripák, gyönyörü asszonyok és erôs, egészséges férfiak vesznek körül. Kerek sírhalmokat emelnek az eltávozottaknak, és tetejébe faragott kopját tüznek; kereskedôink a világ négy égtája felé bejárták a földet, házainkat remekbe faragott szobrok és ércedények díszítik.

Én pedig itt fekszem, félkönyékre dôlve, kezemben ivókupában a Tauruszok borával, szívemben békével, asszonyommal és gyermekeimmel. Szép lányomban és erôs fiamban új élet és új nemzetség sarjad, és mit sem fognak tudni mindarról, ami az Eufráteszen túl maradt.

Köszönet érte a halhatatlan isteneknek.

Minden jól van. Hazaérkeztem.

tarkun.jpg

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

partussir.jpg