Harcosok könyve

Arról, hogy az igazság a jobb kezünkig terjed

Sose keresd az igazságot. Nem a te feladatod, nem a harcosok feladata ez.

Elég annyit tudni erről: a létezés önmagában igazságtalan. Az élet igazságtalanságok sorozata.

Csak az maradhat igazságosnak, ki lemond életéről – ez az ember pedig meghal. Az ilyen ember áldozat – az áldozat igazsága pedig semmit nem jelent.

Az élet megköveteli és feltételezi az igazságtalanságot – az életért ugyanis ölni kell, és ez a legnagyobb igazságtalanság. De, még egyszer mondom: az élet nem az igazságról szól. Az igazán jó harcosok, a vezérek és uralkodók pedig azt is tudják: az igazságnak semmi köze az emberi élethez.

Az élet önmagában értéktelen, mert nem tarthatjuk kezünkben: az okosabb, ravaszabb, erősebb, tapasztaltabb harcos, vagy egyszerűen csak a balszerencse is elragadhatja tőlünk. A halál pillanatában pedig, ha van még rá ideje, mindenki arra gondol: igazságtalan a halál, és különösképpen igazságtalan az, hogy mi is meghalunk, mert többé nem akad hozzánk fogható.

Igazság a földi létezésben nincs; és igaza mindig a túlélőnek van.

Egyesek szerint az élet utáni élet, az örök örömek földje, az üdvözülés mind-mind az istenek vigasza: kegyes csalás, mellyel képessé tesznek az igazságtalanság elviselésére. Talán így is van.

De talán mégiscsak létezik jutalom az elszenvedett igazságtalanságért: hiszen mindennek párja és ellenpárja van a világon: fény és árnyék az élet. És ha valaminek a hiánya létezik, akkor léteznie kell a valaminek is.

A fontos azonban nem ez, hanem az, amiben hiszünk. Az ember születése pillanatától azt hiszi, boldogságra született a világra – s az emberek többsége élete végéig hisz az igazság fogalmában.

Régen, a messzi Napnyugaton és Északon, a hideg és köd országaiban a bölcsek úgy tanították, az élet határai megszabottak, lényege ismeretlen az ember számára, és kár is annak ezen töprengenie. E bölcsek szerint minden ember kézbe veheti sorsát: csupán a születés és a halál bizonyos az emberi életben, a közéjük eső részt pedig mindenki tehetsége, kedve és lehetősége szerint töltheti ki. E bölcsek, miután belefáradtak az igazság hiábavaló keresésébe, végül az emberi örömök megszerzését tekintették a legfőbb jónak: a válogatott ételeket, a szerelem gyönyörét, és mindent, ami az ember múlandó testének örömet szerezhet. Az „igazság” fogalmát és értékét pedig az emberre bízták: hadd szabja és alkalmazza saját örömei mértékéhez.

E tanítás sokáig fennállt és ma sem veszett el teljesen. Az igazság ettől fogva az öröm megszerzésének eszköze és mércéje; és külön igazsága van a gazdagnak és külön a szegénynek, külön az erősnek és külön a gyengének: mert más-más örömeik lehetősége. Van aki abban leli örömét, ha embertársát harcolni és meghalni látja, és ha teheti, erre kényszeríti azokat; a halálba menők pedig a jól végzett feladatban és a szép halálban lelnek örömet. Öröm nélkül ugyanis nem élhet az ember, sőt meghalni is könnyebb örömest.

Többet a harcosnak fölösleges erről tudnia. Akinek ereje van, öröme is van, és aki örömét töltheti, birtokában van az igazságnak.

***

Arról, hogy a győzelem Keletről érkezik

Köztudomású, a legjobb harcosok azok, akik keletről érkeztek; s ők leginkább korán reggel, hajnalhasadás után szeretnek harcolni.

E harcosok ugyanis, ha ébredés után a bíborszínű kelő napra néznek, harci vággyal és magabiztossággal telnek el; s a félelem és a múlandóság értékei megszűnnek szívükben. A felkelő nap a távoli otthont, az őshazát idézi számukra, bármerre is legyenek; s egy pillanatra újra megérinti őket annak varázsa.

Aki ugyanis keletről jött, az hetedíziglen keleti marad; és különösképpen így van ez a harcosok között. Lelkük mélyén még mindig a hegyek lábától kitárulkozó végtelen, füves puszták emléke kísérti őket, ahol a lovas egy dombhátról napi járóföldre tekinthetett végig otthona határain. Itt, e hegyek között, és az alattuk húzódó legelőkön született meg elsőként a harcosok nemzetsége, mert itt, a végtelen térben, a férfi mindvégig ura volt önmagának, családjának és birtokának.

E keleti származás, a dombon álló lovas uraságának emléke elevenen él a harcosokban – tudják és érzik, hogy fölötte állnak a síkság népének, s a hozzájuk közeledőnek fel kell néznie a dombon állóra. Mindenki más csupán a föld népe, mely fölött elsiklik tekintetük, s melyet a dombokról lezúdulva lovaik patája alá tiporhatnak. Hiszen maguk az istenek is a hegyek csúcsán tanyáznak, s a halott vezérek dombok és hegyek méhében alusszák álmaikat. A harcos értékét ugyanis leginkább saját látóhatára adja meg: hogy milyen messze képes ellátni és felismerni a látottakat.

Aki a felkelő napot elsőként látja meg, azé a világosság, a győzelem és az élet.

***

Ugyanarról, és a többi égtájról

Az első, keletről jött harcost hosszú, végeláthatatan sorban és tömegben követték társai. Az írott és íratlan, ismert és ismeretlen, feltárt és eltitkolt történelem nem más, mint e keleti harcosok útja. Az emberek szívük mélyén mai napig is érzik ezt: selyemútról beszélnek hát, népvándorlásról, nomád legelőgazdálkodásról és utat kereső ideológiákról.

Ez is igaz. A harcosok, - mellékesen -, selymet, új szokásokat, országokat világrendeket és ismeretlen állatokat hoztak magukkal. A harcosok egy idő után sorsuk beteljesítve elvesztek – csak a selyem, az állatok, és országaik emléke maradt. A természet rendje szerint azonban bizonyos idő eltelte után Keleten újra és újra harcosok születnek, és nyeregbe szállva követik majd uralkodójukat, sugallatukat és meggyőződésüket.

Nem igaz, hogy Nyugaton nincsenek harcosok – ma már vannak. Régen azonban, régebb, mintsem a kollektív emlékezet tudhatna róla, keleti harcosok szórták e magjukat, hagyták hátra nyugaton a szikrát, mely egy napon lángba szökött. A nyugati harcosok és kiváltképp a harcos népek kivétel nélkül Keletről származnak.

Végezetül pedig vannak északi harcosok is, akik a ködből jöttek és minden bizonnyal oda is tűntek el. Róluk nem beszélünk többet, mert néha többek, néha kevesebbek voltak az igazi harcosoknál. Vízen jártak és vízen harcoltak – a vízenjáró harcos pedig olyan, akár a kétéltű állat: se hús, se hal. Egyszerűen: más.

Délen pedig egyáltalán nincsenek harcosok.

***

Az uralkodásról és a humánumról

Az uralkodás nem érdem dolga. Az uralkodás: genetikai kód. Az uralkodó vérében, sejtjeiben hordozza a Tudást; s e tudás, a kiválasztottság tudata végigkíséri életén.

E tudat kötelez.

Az uralkodó nem mondhat le az uralkodásról: uralma nem erről a világról való. Uralkodni annyit tesz, mint tudni: jobbak, erősebbek, okosabbak vagyunk az emberek tömegénél és az egyes emberéknél is.

És nem elég tudni: az uralkodó mindezt be is tudja bizonyítani.

Önmagának.

Ez számít leginkább: mert bár a tudattól, az uralkodásra hivatottság tudatától nem lehet megszabadulni, e tudat akkor teljesedik be, ha érvényesíteni is tudja uralmát. Az uralkodó rendszerint nem akar teljhatalmat, végtelen vagyont, nem akarja népe boldogságát: ilyesmit csak a bitorlók kívánnak.

Az uralkodó uralkodni akar, semmi mást. Ereje a lehetőségben rejlik: s ahol a lehetőségek korlátlanok, ott értelem nélküli a megvalósítás.

Kevesen értik ezt.

Veleszületett képességei miatt az uralkodó az esetek többségében sikeres ember. Sikeres, mert átlátja az emberi élet szövevényét, sikeres, mert célratörő és erejét nem őrli fel a mellékcselekvés; végső soron sikeres, mert ő maga a siker meghatározása.

Megtörténhet azonban, hogy az uralkodó, vagy az uralkodásra hivatott környezete annyira sekélyes, hogy lehetetlen belőle a felemelkedés. Ebben az esetben, ha lehetőségei elzáródnak, az uralkodó természetszerűen elpusztul – halála azonban, akár a nemes nagyvadaké, nem nélkülözi az őrültséget és a vakmerőséget. Ilyenkor rendszerint megdöbbentő, ünnepélyes és a tudatlan közönséget lenyűgőző és megborzongató módon tesz pontot meg nem valósult élete végére, mintegy felmagasztosulva a végső cselekvésben.

Az uralkodó bölcs – ez a bölcsesség azonban nem azonos az intelligenciával vagy az okossággal, sem a műveltséggel.. Intelligens egy állat is lehet; az intelligencia csupán jó kombinatív képesség. Az okosság az egészséges, friss vér sajátja: a parasztoké és kereskedőké: reakcióképesség és találékonyság vegyüléke. A műveltség létfontosságú, ám halott anyag, művelt egy szorgalmas rabszolga is lehet.

E három együtt ritkán, vagy szinte soha nem fordul elő, az uralkodókat kivéve.

Az uralkodó bölcs: ezért humánus. E humánum azonban, épp a bölcsesség jellegénél fogva nem jelent érzelgősséget, még kevésbé gyengeséget. E humánum annyit jelent, amennyit neve: emberséget. Az ember pedig – s az uralkodó tökéletesen tudja ezt -: ragadozó. Embernek lenni esendőséget jelent, vágyat és akaratot,  gyilkosságot és szeretetet: túlélést, mindenekelőtt.

Az ember addig, és csak addig ember, amíg saját akaratát érvényesíti – mihelyt behódol a többségnek, nem ember, és nem ragadozó többé, csupán a falka, a nyáj egyike: egy az áldozatok közül.

A nyáj, a falka, a közösség pedig felemészti önmagát.

Az uralkodó, mint a biológiai lánc legvégén, az evolúció csúcsán álló ragadozó: tökéletesen érti és tudja ezt. Az uralkodó önmagáét szereti, és azt, aki szeretni akar. Az uralkodó önmagában hiszm, és abban, amiben hinni akar.

Uralkodónak lenni annyit jelent: soha, egy pillanatra sem kételkedni önmagunkban.

***

Arról, hogy mindenki szeretne hőssé válni

Minden ember lelkében ott lakozik a hősiesség iránti vágy. S mivel minden emberben jelen van, a nemzetekben is jelen kell lennie.

Az egyéni hősiesség azonban nehezebben megvalósítható, és igénye sokféleképpen jelentkezhet. A hősiességre való törekvés vezethet bűnözéshez, gyilkossághoz is; a vakmerőség éppúgy, mint az ámokfutás vagy a művészetek, csupán e vágynak egyik megnyilvánulási formája.

A legtöbb esetben ez a vágy sosem teljesedik be; és a legkevésbé az egyes ember életében.

Ezért, miután az emberközösségek kiforrnak, közösségé válnak és egyedeik a bölcsesség küszöbéig jutnak, kifejezésre jut a kollektív hősiesség vágya is. Akkor, amikor e vér- vagy érdekközösség tagjai belátják, hogy önnön hősiességük csak közös cél érdekében valósulhat meg, megjelenik a nép eszméje és az ideológia: a hit a törzs küldetésében és hősiességében. S mivel e közös hit visszasugárzik az alkotó egyedekre, e hitért mindent; nemcsak önmagát, de szeretteit is képes feláldozni az ember.

E fellobanás legtöbbször annyira erős, hogy elemi csapás erejével hat, és nemritkán kioltja a törzs, vagy nemzet életét. Elvész, szétszóródik, megemészti az általa felszabadított energia. Igen gyakran háború, világégés, forradalom e fellobanás eredménye; de lehet új honfoglalás és lehet egy új vallás villámgyors elharapódzása is. Kelet történelme, ahol a hősiesség iránti vágy még erősebben él az emberekben, s erősebb az összetartozás is, ilyen fellobbanások története. És nincs másként – mindössze nagyobb szünetekkel – a Nyugaton sem. Erről szólnak a „nemzeti vallások”, a népvándorlások, és erről a politikai ideológiák is: kényszeres megváltásra törekvés csupán, a hősiesség nevében.

***

Arról, hogy a gyűlölet is fegyver

A harcos, mely szívében gyűlölettel indul a csatába, olyan, mint aki súlyos sebet kapott, és félig már halottnak tekinthető.

És mégis: a vezérek gyakran szítnak gyűlöletet az ellenség iránt: a gyűlölet ugyanis, mely gyakran a harcost is elveszejtheti, erőt és elszántságot, vakmerőséget és gyilkolási vágyat olt hordozójába.

A gyűlölet – akár a szerelem, vagy az ösztönös félelem – nem ismer félmértéket. Gyűlölni csupán egyféleképpen, felsőfokon lehet: kis gyűlölet, majnem-gyűlölet nem létezik. A gyűlölet nem egyszerű fogalom vagy érzés: a gyűlölet ellentéte, illetve hiánya mindannak, ami az embert a ragadozó álattól megkülömbözteti; a gyűlölet az irgalom, a hit és a mérlegelés teljes hiányát jelenti.

Aki igazán gyűlöl, ragadozóvá válik, mely számára a világ csupán önmagából és prédájából áll. A gyűlölet kiélesíti az ösztönöket és az érzékeket; fokozza az öszzpontosítást és emberfeletti képességeket ad, mi több: a ragadozó örökös szerencséje is ide társul, mely törvényszerűvé teszi annak győzelmét.

A gyűlölet nem az élet sötét oldala. A gyűlöletnek semmi köze az élethez, sem annak „világos” és „sötét” oldalához, hiszen élettelenségre tör. A gyűlölet híjával van a a lelkieknek és a transzcendenciának. Materialista és ateista, hiszen nem hisz az igazságszolgáltatásban.

Eszköze csupán az intellektus: a hideg, célratörő szándék, az ember azon része, mely halandóságánál fogva örökösen lázad a lélek és az idea ellen. A gyűlölet teljes megsemmisítésre törekszik – s mint ilyen, egyike a legveszedelmesebb és leghatékonyabb fegyvereknek.

***

Arról, hogy mindenki megvívja maga harcát

A primitív hősiesség vágyához hasonlóan, minden férfiban él egy harcos  is – akiben nem él, az nem férfi, csupán hibás, tartalmatlan edénye a Teremtésnek. És minden férfi életében, legalább egyszer, eljön a pillanat, amikor végre azonosulhat a benne élő harcossal – és ilyenkor rendszerint emberfelettit alkot, cselekszik az egyébként jelentéktelen férfi. Annak pedig, hogy kiben mikor, hogyan támad fel és jelenik meg a harcos, nincs biztos előjele. Gyakran a dühtől vagy gyűlölettől jelenik meg; még gyakrabban a fájdalom, a szerelem vagy féltékenység váltja ki. De éppígy bekövetkezhet egy madár röptétől, egy szótól vagy egy ismerős arcvonás láttán; valamitől, ami felébreszti az emberi természet mélyén, a gének rejtelmei közt nyugvó harcost.

Van, akiben a harcos mindössze néhány pillanatig él – sokkoló és pusztító erejű jelenség mert az összes energia, hihetetlen intenzitásával egyszerre szabadul fel, akár egy ősrobbanás. Közönséges esetben legtöbbször gyilkosságba torkoll, melyet hirtelen felindulásból elkövetettnek neveznek a laikusok.

Van, akiben a harcosi lélek tovább lobog, napok, hetek, sőt hónapok múlnak, amíg ő mintegy transzban élve, kifáradhatatlan energiával követi a harcosok örök sugallatait. Kivételes, jól sikerült esetekben hosszú emberéletek alapjait rakhatni le egy ilyen vakmerő rohammal; a sikeres bűnözők és államférfiak nem kis része ilyen férfi, akiben hosszabb ideig lángolt a harcos lélek.

És vannak – ezek a legritkábbak – akikben kezdettől egészen haláluk pillanatáig lángol e lélek: harcosnak születnek, akként élnek, és úgy is halnak meg. Az ilyen férfiak nem feltétlenül sikeresek, hiszen értékrendjük különbözik az emberekétől és nem a sikerért vagy győzelemért, hanem pusztán a harc kedvéért harcolnak. Számukra nincs kis és nincs nagy csata, nincs fontossági sorrend: fenntartás nélkül vágnak bele a legreménytelenebb ügybe is. Megszállottak, szentek és pszichopaták, ritkábban politikusok és kereskedők ezek a harcosok – igazi hivatásukként csak nagyon ritkán, vagy sosem választják a számtalan kötöttséggel járó katonáskodást.

Mint minden megszállott és igazán elhivatott ember, a művészekhez hasonlóan ezek a harcosok is megvetnek mindent és mindenkit, aki nyomukban járva a harc következményeit mérlegeli. Ők tudják: az emberélet olcsó és jelentéktelen, s a háború, éppúgy mint a béke: nem az életről és nem a halálról szól.

A harc csupán a harcról szól; semmi másról. Ami e fölött van: azt csupán az uralkodók tudják, akik a harcosok legjobbjai. Róluk máshol beszélünk.

***

Arról, hogy nemcsak őrizői, de urai is vagyunk a mi atyánkfiainak

Gondolj arra, hogy nyelvünkben az úr és az őr egy tőről sarjadnak. Az úr mindenkor őr: népének, házának, atyafiságának és meggyőződésének őrizője. És mindenki, aki lelkiismeretesen őrködik: úr, hivatásánál fogva.

A mi őseink emberemlékezet óta őrök és urak; az országot, a földrészt és egymás őrizték: mert minden harcos őrizője az ő atyjafiának. És urak voltak ezért, nemesurak a születés jogán: mert itt, a gyepűkön születtek és megőrizték e gyepűket fiaik számára is.

Ne törődj hát azokkal, akik az ország vagy a földrész belsejében élnek az általunk, őrök által teremtett biztonságban és gazdagságban. Őröznöd, óvnod kell őket, nem szeretned – hiszen ők a nép, mely alkalmat és lehetőséget teremt számodra úrnak lenni. Ne zavarjon, ha ha azt hiszik, mindez érettük történik; és ne zavarjon az sem, ha faragatlan, durva katonának tartanak. Hagyd meg őket e hitben, mert a földtúró paraszt hite ez, melyben hinnie kell, hogy elviselhesse szolgaságát.

A hajdani uralkodók és vezérek tudták ezt, és néhányan a maiak közül is.

E szolganép méltatlan az őrségre és az uraságra – és szívük mélyén maguk is sejtik ezt, mert minden emberben ott lakozik a felismerésre való hajlam. Az uraság és elhivatottság helyett találják ki ők a békét, az egyenlőséget és a szeretetet – mert nehéz szolgának lenni, s ha más nem, hát ők egymást szeretik. Az urak és rendek nélküli társadalom csupán parasztok és szolgák társadalma: rend nélküli, tehát rendetlen, zavaros és bizonytalansággal teljes. A hitet és az elhivatottságot pénzzel pótolják - s e pénz rabszolgáivá válnak egymás meghirdetett testvériségében.

Te, harcosként a végeken, nem vagy testvér velük. Őr vagy és úr vagy fölöttük: távoli, egzotikus rokonuk az emberi fajban, mert véred még nem hígult fel. Ezért, ha néha utadba kerülnek, lehajtják fejüket, előre köszönnek és alulról, szolgapislogással tekintenek fel rád: mert érzik az erőt, az urat és az őrt mely nemcsak értük, de fölöttük is őrködik.

***

A szuveranitásról

Manapság túl sok a szuverén ember. Valami hiba csúszhatott a teremtőerőbe: úgy terjed a szuveranitás, akár a pestis, vagy a veszettség. Holott az ember nem szuverénnek születik; az ember társas lény, falkaállat, ki csordában jár. A közembernek nem lenne szabad, és nem is jó neki szuverénnek lennie: mert egymásra utalt, egymáshoz bújik a csordában vagy falkában, egymást melengeti oldalával vagy leheletével – és végső soron puszta élete is a falka képességeitől és erejétől függ.

Szuverénnek lenni pedig annyit jelent: szabad akaratod van, és ezt az akaratot érvényesíteni tudod. És mégvalamit: uralod, érted és ismered ezt az akaratot.

Ezért szuverénnek lenni: nem emberi tulajdonság. Néhány hérosz, vezér, pap vagy költő lehetett szuverén: a közember soha.

És mégis: mostanság szaporodik a szuveranitás. Parasztok, kovácsok, bohócok, bélmosók és kereskedők válnak szuverénekké: akarnak valamit és érvényesíteni és uralni akarják ezt az akaratot.

Nem tudják, hogy ez számukra reménytelen: hogy sorsuk nem a megvalósítás, hanem annak elősegítése.

A szuveranitáshoz, önmagunk vállalásához és elviseléséhez erős lélek kell; az emberek tömegéből, a falkaemberből pedig hiányzik ez – hiszen éppen ezért falkaegyed. Az ébredező, követelező akarat súlyától boldogtalanná válnak, és mint a lázbeteg, ki folyton hűs vízet kíván saját ártalmára, úgy ezek is újabb és újabb vágyakat vetítenek torz és félresikerült akaratuk elé. Ezen akaratok, jobban szólva: akarások pedig, a falka sokezer és sokmillió akarása ütközik, áthágja egymást, fájdalmakat és gyűlöletet okoz: férfi asszonyával, fiú apjával harcol, mert elvakítja önnön akarásának délibábja.

És éppen azért, mert a falka, a közösség szelleme mindig erősebb, mint az egyedé, végül a falka a túlélésért meghozza a maga törvényeit és önnön kollektív akaratát rákényszeríti tagjaira. A falka mintegy bitorolja, és ugyanakkor kiteljesíti az egyedek akaratát és szuveranitását: törzs, horda, szövetség, nemzet válik belőle, mely más törzsek és nemzetek ellenében szuverén, ugyanis a valódi szuveranitást, az akarat lényegét és megvalósítását nem ismerheti.

Ennek lényege ugyanis: nem emberi tudás. Ez a tudás megölné az embert és felemésztené önmaga tárgyát: az akarat rejtélye rejtély marad. Megismerni nem, csupán örökölni lehet a kiválasztottaknak, az uralkodói maggal együtt.

Mert így akarja ezt Isten – az abszolút szuverén, és ez az Ő akarata.

***

A kíváncsiságról

A harcosok közöttünk járnak. Van ahol többen, van ahol kevesebben. Az emberek pedig gyakorta kérdezik: Miről ismerni fel a harcost? Vannak-e közöttük harcosok? Hát ők maguk, harcosok-e?

E kérdésekre nem kell felelni. A harcos legfőbb tulajdonsága a törekvés: aki törekszik valamire, harcot vív önmaga és a világ ellen. Ezért sose kérdezd, harcos vagy-e, mert a harcos nem kérdez: de megkeresi a választ. S bár igaz, hogy a harcos nem lesz, hanem születik – ki lenne megmondhatója annak, mikor, melyik ősben lobbant fel a törekvésnek azon szikrája mely harcost nemzett az idők folyamán?

***

Arról, hogy a tudás hatalom

A harcos fő fegyvere, melyet az istenektől kapott és amely megkülönbözteti őt a falka embereitől: a megismerés képessége. Olyan adomány ez, mely csak a harcosoknak, prófétáknak és költőknek adatik meg; és nehéz felfogni annak, aki híjával van, ahogy a vak is képtelen a színek felfogására.

E megismerés az abszolút ismeret és az ismeret biztonsága: az intuitív tudás. A megismerés képessége nem szerzett, lopott vagy tanult, hódított képesség: a megismerés kinyilatkoztatás, mely fölötte áll mindennek, még a valóságnak és az ésszerűségnek is.

A harcosok  e tudás birtokában nem törnek bölcsességre és nem törődnek azzal, amit az emberek műveltségnek neveznek; ezért rendszerint tanulatlanoknak vélik őket. Holott a tanulásra nincs szükségük – ellenkezőleg, őrizködnek tőle, hogy el ne homályosítsa a megismerés adományát az emberi magyarázatok művi fénye. Az emberi ismeret ugyanis arra csupán a hogyanra ad választ; míg a dolgok és az emberi létezés titka a miértben rejlik. A választ pedig csupán érezni lehet annak, akinek megadatik az intuíció – megérteni nem lehet, mert véges az emberi értelem.

E megismerés megkíméli a harcost az önmarcangolástól, mert a bizonyosság nem ad helyet a kétkedésnek, s a harcosnak nem kell számot adnia tetteiről, melyeket a megismerés szellemében követ el. Életük ezen megsejtett bizonyosság, intuitív tudás szolgálatában és érvényesítésében telik el – s ha annek ideje és szüksége eljön, ezért áldozzák életüket is.

Csak kevesen vannak a harcosok közül, alig néhányan egy emberöltőben, akiknek az érette való harcon túl megadatik e tudás érvényesítése is. Ők az uralkodók, akiket éppen e képességük emel ki a harcosok közül – s míg a harcosnak feladata és hivatása meggyőződését követni, az uralkodók beteljesítik és érvényesítik az abszolút valóság alapelveit.

Az uralkodókat ezért nemritkán isteneknek, népek és nemzetek mitikus őseinek tekintik. Többek ők, mint a költők és a próféták; többek a papoknál és mágusoknál is. Uralkodók, és övék az ország, a hatalom és a dicsőség – s övék a harcosok hite is.

***

Arról, hogy mindenkit utolér a halál

Minden harcos életében eljön a nap, amikor meg kell halni.

És mikor halni kell: halni kell.

A legjobban a harcosok tudják ezt. Tudják, hogy megtervezhetik halálukat, készülhetnek rá és örülhetnek neki; megelőzhetik a halált és elébe mehetnek, de mindez nem változtat a lényegen: hogy mindenkinek meg kell halnia. Csatában vagy békében, ellenség avagy barát kezétől, gyűlöletből vagy szeretetből egyaránt bizonyosan eljön a halál.

A harcosok sem érzik meg haláluk napját: hazudik, aki ezt állítja. A halál előtt ugyanis mindig ott jár a félelem – s aki biztos halálát érzi, annak lelkében tágra nyitja szemét a rémület.

Valaminek vége van a halállal: és nemcsak az életnek. A halál magába fogadja, elnyeli és feloldja a támadást és a lendületet. Nem ellenfele a harcosnak: hanem ellentéte. Nem-harc, nyugalom, csend: halál.

A halál manapság ritkán lakozik nyíl hegyén, kardélen: sokkal inkább halál a szó és a tekintet, a madár röpte és az üres erszény – a halál már régen nem a harc következménye, csupán haszonélvezője annak.

Kivételes pillanatokban, mintegy ajándékként, az arra hivatott harcos felismerheti halála napját. Felismeri, és akkor már tudja, hogy rég elodázott és megkésett halál ez, mely nyomon követte őt. Ennek puszta felismerése már a halál kezdete – mert ekkor már nincs kitérő és nincs menekvés. Az ilyen harcos nem is menekül: mert épp ettől harcos, hogy vállalja saját végzetét. Hagyja beteljesülni a közelgő halált; s vele együtt önnön sorsát is. Ez a legősibb, és az egyetlen hasznos emberáldozat.

Ezt az áldozatot pedig minden harcosnak vállalni kell, - akkor is ha a harcos tudja hogy elfeledik, nevét, nyomát a szél porral befújja, és nemcsak őt, de életét és nemzetségét is megemészti a halál.

Ez a végső, s talán legnagyobb próbája a harcosnak.

***

A felosztásról

Vannak, akik szerint a világ fajokra, népekre és nemzetekre oszlik.

Mások szerint csak kultúrák vannak.

És van aki sem ezt, sem azt nem hiszi: szegényekre és gazdagokra osztja a világ népességét. Ez mind közül a legbutább.

Mert olyanok is vannak, akik szerint az értelem a meghatározó; szerintük okos és buta emberek alkotják a világot.

És vannak még sokan, sokfélék, sokféle véleménnyel. E véleményt ugyanis meghatározza a fentiek mindegyike: a faj, a nemzet, a nyelv, a kultúra, a vagyon és az értelmi képességek.

De minden vélemény igaz.

Bizonyos mértékig.

A legegyszerűbb igazság azonban, s mind között a legbölcsebb, melyet ősidők óta ismer mindenki, akinek szeme és agya nem homályosult el: hogy csupán kétféle ember van a világon: aki harcol, és aki nem.

A lendület, a bizonyosság és az igazság a harcosok birtokában van. Mert ennyi kell csak a harchoz. A többi a világ többi részének van fenntartva: mert élni, és bármi áron élni nagy rákészülés kell.

***

Arról, hogy egyszer a harcosok lelke is megfagy

Egy pillanatig se feledd, hogy egyedül vagy, és hatalmad csupán a jobb kezedig terjed. Minden harcos magányos, mert a végső harcot egyedül kell megvívni. E harc hevében nincs csapat és nincsenek bajtársak; magad vagy csupán. Magad, és Isten, aki nem avatkozik be.

Ezt a harcot mindenképp meg kell vívni – nemcsak azért, mert ez a harcos életének értelme, de azért is, mert elkerülhetetlen. Nemcsak a harcos keresi a harcot – a harc is követi őt, könyörtelenül.

A végső harcot pedig nem lehet megnyerni, nem lehet abbahagyni, és nem lehet kitérni előle. Ezért végső.

És amikor megérti ezt a harcos, körülnéz és felfogja hogy egyedül maradt és egyedül kell megvívnia majd e harcot, végképp megszűnik embernek lenni. Ettől fogva szíve nem emberi szív, hanem a harcos szíve mely nem ismer mást, csak ellenfelet és áldozatot. E vigasztalanságtól előfordul, hogy a harcosok megőrülnek. Az őrült harcos kétszeresen veszedelmes, mert nemcsak harcol, hanem pusztít is.

Ez a magányosság a harcos egyik legnagyobb próbatétele. Kevesen élik túl, kevesen viselik el – mert nem azért van, hogy elviseljék. E magányosság kezdettől való: az első, társtalan teremtett lényé, akit Isten lehelete még nem melegített fel.

A harcosok többsége nem a harcba, hanem ebbe hal bele. Annak számára, aki egyedül maradt, nincs más út, csak a végzet útja: az elkerülhetetlen halálé, mert a társtalanság mindig halálba torkollik.

Az egyedüllét felismerésének pillanatát az igazság pillanatának is nevezik – ez azonban semmit nem jelent, mert ezekben a pillanatokban nincs igazság, sem hamisság. Semmi sincs; csak a meztelenség és a magány. Ez a végső bizonyosság, és minden más illúzió.

Senki sem tudja, miért van így.

***

Arról, hogy van aki prédikál, és van aki iszik

Egyesek szerint a harcos filozófus, mi több: gyakorló és gyakorlatias filozófus. Gyakorló, mert valóban a bölcsesség és igazság szeretete vezérli; és gyakorlatias, mert életével és életében megvalósítani próbálja ennek alapelveit.

A filozófus, műkődését tekintve végső soron elméleti lény, az elvont gondolkodás anyagi kivetülése. Mindössze hordozója az üzenetnek, rosszabb esetben magyarázója, értelmezője. Ismerünk hazug, gyilkos, házasságtörő, istentagadó, zsarnok, apagyilkos és esküszegő filozófusokat is, anélkül, hogy ez bármilyen formában csorbítaná az általuk hirdetett eszmék igazságát. Ne azt tedd, amit a filozófus tesz – hanem azt, amit mond.

A harcos, mint gyakorlati filozófus az előbbiek ellentéte: nem nyilatkoztat ki és nem magyaráz: életével bizonyítja hitének és meggyőződésének alapelveit. És néha még alapelv sincs: a bizonyítás pusztán önmagát szolgálja, ahogyan a halál, az önfeláldozás és a harc is önmagáért létezik.

A legtöbb harcos mindzonáltal valamely nevesített értékért, őseszményért száll harcba: az igazságért, a hazáért, becsületért, szerelemért vagy éppenséggel: önmagáért, a harc jogáért.

A falka közhelyes bölcsessége szerint a harcosok soha nem nyertek egyetlen harcot sem; harcot, csatát és háborút végső soron mindig az értelem nyert. A harcos mindössze halálába rohan, és végül az értelem diadalmaskodik az ösztönök fölött.

A falkának azonban nincs honnan tudnia sem az értelem, sem az ösztön természetéről – hiszen mindkettőnek csupán játékszere. Ha ismerné végső természetüket, azt is tudná, a harc, és minden vállalt küzdelem nyertes csata: még akkor is, ha az a harcos, mi több: szerettei vagy akár közösségének életébe kerül is. Ennek magyarázata mélyebben gyökerezik, mint a ráció.

Aki nem támad, védekezésre szorul.

Aki védekezik, biztosan meghal.

A természetben nincs egyensúlyi állapot – csak támadás és védekezés van. Harc.

Ha egyszer nem lesz többé küzdelem, nem lesz többé világ sem. Csak a halál stabil.

Ezt tudják a harcosok – és ezért vívják meg újra és újra, százezredikszer is ugyanazt a megnyert és ugyanazt az elvesztett csatát.

***

A keresztény harcosokról

Keresztény harcosokról pedig ne essen szó: mert keresztény harcosok nincsenek. Harcos és keresztény: ellentétes fogalmak. Puszta létezésük kizárja egymást, a kettő azonosulását.

Az első és alapvető oka ennek: a harcos nem akar és nem tud megbocsátani. A könyörület nem az ő feladata; hiszen a harcos Isten és önmaga akaratát beteljesíteni született. Az ítélkezés nem áll hatalmában: csupán végrehajtója a fensőbb akaratnak.

Másik oka a kizárólagosságnak: az Egyházban való feltétlen hit, melyre a harcos képtelen. Nincs szüksége közvetítőre föld és ég között: közvetlen birtokosa a megismerésnek és a hitnek. Célját és eszközeit egyaránt a transzcendens hatalom és az abban való hit vezérli: a papságnak nincs helye ebben a kapcsolatban.

Ugyanígy nincs helye a “jóságnak” és a “rosszaságnak” sem. A harcos nem törekszik a jóra és nem retten vissza a rossztól sem – hisze tudja, mindezek csupán velejárói, következményei a számára kiszabott útnak.

És ahogy a harcos nem lehet keresztény, úgy a keresztény sem válhat soha igazi harcossá. Azok ugyanis, akik a kereszténység harcosainak nevezték és nevezik magukat, puszta harcosokká váltak, ahol a “kereszténység” már nem imperatívusz, csupán egyike a harcos fegyvertárának. A kereszténység harcis vállalkozásai, lovagrendjei, katonai mintára épülő szervezetei törvényszerűen szétfeszítették önmaguk kereteit, és viszonylag rövid idő altt megszűntek azzá lenni, amire létrehozták őket. A kezdeti cél helyett maga a harc vált elsődlegessé; a keresztesháborúk csakúgy, mint az inkvizíció hamarosan a keresztény értékrend kudarcához, sőt annak szöges ellentétéhez vezettek.

***

Arról, hogy vitatkozni fölösleges

Az emberek többsége nem képes elhinni, hogy az élet végkép reménytelen próbálkozás. Reménytelen, kiismerhetetlen, talán céltalan is: kozmikus kísérlet, melynek nem ismerjük kezdetét, végét, és nem ismerjük törvényeit sem.

Más igazság az élet természetéről nincs, mint a bizonytalanságé: hiszen azt sem tudhatjuk, mi igaz, és mi hamis: csupán annak véljük a dolgokat.

Ha az élet ne lenne reménytelen és kiismerhetetlen, az embereknek nem lenne szükségük hitre.

Istenre sem lenne szükségük.

Így azonban a hit az egyetlen kapaszkodó, az egyetlen bizonyosság, ami szembeszegezhető az élet múló természetével. Épp oly reménytelen, irracionális és megismerhetetlen, akár az élet: ezért tökéletesen kitölti azt.

Hit nélkül nincs létezés. Hit nélkül az ember lefekszik és meghal. Akkor is meghal, ha egy egész életen keresztül haldoklik. Mert a felfoghatatlanság halálos fegyver.

A harcosok, akár a közemberek, az élet reménytelenségének szintén hitet szegeznek: az ő hitük azonban önmagukba vetett hit: küldetéstudat és a kiválasztottság hite. Nem félnek a haláltól, mert biztosan tudják: mindenek vége a halál, és balgaság az elkerülhetetlent rettegni. Minden ember meghal: de nem minden ember él igazán.

Az élet pedig, minden reménytelensége mellett is elsősorban: élet. Mozgás, változás, történés. Nem tudhatjuk mi a bűn az életben és mi az erény: de minden bizonnyal bűn ezen túl sokáig töprengeni. Világosan és tisztán látja ezt minden harcos: ezért, míg találkozik a halállal, életét a neki tetsző módon éli meg. Nem mérlegel, hanem ítélkezik; nem véleményt mond, hanem kinyilatkoztat; nem kérdez, hanem felelősségre von. Nem tanul, hanem: tud.

Ennyi az igazság az élet megéléséről. Ennyi és semmi más. Mert így ítéljük meg, így nyilatkoztatjuk ki, és így tudjuk ezt.

***

Arról, hogy a hosszas béke nem egészséges

A háború megöli az embert.

Éppúgy a hosszas béke is.

Háború és béke nélkül még sincsen élet. Háború nélkül nincs valódi, tartalmas béke, és béke nélkül háború sincs. A kettő egymásból él, egymásból táplálkozik, és együtt teszi az életet.

A hosszas béke természetellenes: nemcsak a harcos, hanem a közember számára is. A béke a mozdulatlanság, a csend állapota: az elmúlásé – ez ellen pedig lázad az emberi természet. Ahol hosszú ideig nincsen háború, ott elsatnyul az értelem, gonosszá válnak az emberek, irigység üti fel fejét, erkölcsi szörnyek születnek és ember embernek lészen farkasa. A háború fenyegető árnyéka és elrettentő ereje nélkül az ember fia elkanászosodik, gőgössé, üressé és istentagadóvá lesz élete. Ahol a félelem nem terel egy akolba és nem kovácsolja egy akarattá a szíveket, ott kivész a közösség, a nemzet, a vérség és az elhivatottság szava: magányosan acsargó egyedekre hull szét a közösség, mely hiábavalóságokon és hiúságoknak hiúságán marakodik.

A háború a cselekvés és változás állapota: az életé és az emberi természeté. Kevésbé képmutató korokban Marduk, Mars, Hadúr, és Odin kormányozta az emberek létezését, s elsősorban számukra áldoztak elsőszülötteket: mert ők testesítik meg az élet és az ember alaptermészetét. Az ember ugyanis, mint tudjuk: ragadozó. Fogai metszőfogak, akarata birtokló, ösztöne gyilkos, lételeme a háború.

Gondolkodó, értelmes ragadozó lévén azonban nemcsak ölni tud, de a szervezett öldöklés, azaz háború által megtisztulni is. A háborúban kiáradt ösztönök, a gyűlölet és ragadozás tombolása után újra és újra jóllakottan, bűntudattal és megújultan alkot, épít és nemz új életet.

Köztudmású: békében leginkább asszonyok születnek, leánygyermekek fogannak, míg háborús időkben fiút ad a Teremtő. Így van ez rendjén, és így természetes, mert az asszonyoké a csend, a béke és a folyamatosság állapota, míg a férfiak a megújulást, a harcot és a mámort hordják magukban.

A hosszas béke alatt elasszonyosodik a közösség: nemcsak számarányában, lelkében és szellemiségében is nőiessé válik. Simulékonyság, kiszámíthatatlanság, hazugság, kéjvágy, féltékenység és kegyetlenség jellemzik az ilyen társadalmakat, hol erő helyett ravaszság, értelem helyett érzelmek kormányoznak.

Ott pedig, ahol időnként végigsöpör a háború jótékony, pusztító szele, megritkul a gonoszság (- és a jóság is: mert mindig együtt jár a kettő -), a pusztulás pedig, akár a gyümölcsfák megnyesése, vagy a tarló felégetése: lehetőséget ad a megmaradottak erős, egészséges fejlődésére. Háborús időkben elsimulnak az egyenetlenségek, férfi férfire, nő nőre és férfi nőre talál, hiszen egymáshoz taszítja őket a vágyon kívűl a szükség is: s az élet megőrzéséért szövetséget kell kötni a pusztító élet áradása ellen.

Ahol háború van: ott remény van még a békére; és remény van a megújulásra és az élet megjobbítására – hiszen, a megújulás és a feltámadás csak áldozat és halál által lehetséges.

Ahol béke van: fogy a remény , mert fogy a bizalom és fogynak az emberek szövetségei. Ahol pedig hosszú és tartós béke pusztít emberöltőkön keresztül: onnan menekülnek az emberek, megfogyatkozik és elöregedik az ilyen ország: mindaddig, míg terméketlenül és magányosan nyoma nem veszik, akár a gyermektelen asszonyoknak.

***

Arról, hogy Te is az vagy, aki vagy

Vagyunk, és ez létre kötelez bennünket. Ne kérdezd, hogyan voltál, és hogyan leszel: éld azt az életet, ami megadatott, mert ezért adatott neked.

A jövőre hivatkozás a gyávák hazugsága. Aki a jövő kedvéért jelent áldoz: hazudik. Csak az éri meg a jövendőt, aki megéli a jelent.

Az, hogy harcosok vagyunk és: vagyunk, mai is, időtlen idők óta: isteni szándék, isteni akarat, isteni elrendelés. Ez az akarat pedig így akar bennünket: most, harcosokként, önmagunkat és a pillanatot vállalva. Aki megváltozik, óhatatlanul meghal, valami más születik belőle: az élet továbbmegy , de az élet minősége meghal, átalakul. Az apa sosem azonos a fiúval, még kevésbé a nagyapával: az átalakulás törvénye ellen csak, és egyedül csak a jelen szegezhető. A létezés elsősorban: egyéniség. A többi szerves anyag, molekulák játéka.

Fogadd hát el, tiszteld és szeresd önmagad létezését: légy hű önmagadhoz, légy büszke magadra, harcolj magadért, és érvényesítsd magad: ez a létezés titka. Ennyi, csupán: minden más elmúlik, nyomát a szél porral befújja.

***

A szabadságról

Szabadnak lenni azt jelenti: soha nem kell kételkedned önmagadban és döntéseidben. Választásod végleges, cselekedeted helyes, eredményed törvényszerű. Aki kételkedik, mérlegel, az következményeitől retteg: s aki a jövőtől fél, az nem lehet szabad

A szabadság nem napfény, sem éltető levegő; még kevésbé bőség és béke. A szabadság az, hogy ebben is részed lehet: és ugyanúgy a sötétségben, a levegőtelenségben, az ínségben és a háborúskodásban: szabad akaratod szerint. A szabadság fölötte áll a kényelemnek, célszerűségnek, örömnek, bánatnak, fájdalomnak, még az életnek és az elmúlásnak is: mindezek csupán következményei lehetnek a szabad cselekvésnek.

Ne higgy azoknak a hazugoknak, akik a szabadságot általánosnak mondják. Buta, rosszindulatú és szolganépek álnoksága ez: a szabadság ugyanis nem lehet általános. A szabadság mindig egyedi, személyreszabott és oszthatatlan. Egy közösségben sosem lehet mindenki szabad, mi több: egy közösség tagja sosem lehet egészen szabad. Ezért, te csak nevessél és lépj át azokon, akik a szabadságra hivatkoznak: a szabadságnak ugyanis nincs szüksége hivatkozásra.

***

Az egyenlőségről

Erről talán beszélnem sem kellene, olyannyira nyilvánvaló: nem vagy, és nem vagyunk egyenlőek senkivel. Aki harcos, harcos marad, semmi más. Még az isteni szándék is elsőkről és utolsókról beszél: megmérettetésről és ítéletről; hogyan lehetnénk hát egyenlőek? Bennünk több, másban kevesebb lobog az isteni szikrából; mi erősek vagyunk, mások gyengék; mi szabadok vagyunk míg mások értelemszerűen szolgák.

Az egyenlőség fogalma hazug, gonosz és Isten ellen való. Hirdetői kivétel nélkül gonosz, hatalomratörő emberek: romlott, fekete szívűk mélyén ugyanis jól tudják, a világon csupán hatalom, és hatalomhoz való viszonyulás létezik. Aki a hatalomból kireked, jól jegyezd meg, mindig egyenlőségről prédikál.

Egyenlő csupán azzal vagy, akivel egyenlőnek tekinted magad – s még vele sem, ha ő maga nem tart magával egyenlőnek. A világ egyenetlenségekből áll, és egyenetlenségeken nyugszik: a domb után völgy következik, nappalra éj, hepére hupa és dagályra apály.

***

A testvériségről

Testvéred mindenki, aki vér szerinti anyádtól és apádtól születik – és senki más. Testvériség nincs, még egyazon nép emberei, sőt: egyazon eszme hívői között sem. Nyelvünk itt is érti és érzi a szót: test-vér csak az lehet, ki egy test, egy vér veled, egy méhben fogantatok egyazon magtól.

A buták és gyengék valamiféle általános, ragályos és nyúlós testvériségben hisznek, az emberiség testvériségében. Ennek a testvériségnek nyálas csókja, izzadó tenyere és nedves kutyaszeme  lenne: ha létezne. De nincs, csupán hirdetői vannak, nyálas csókokkal, izzadó tenyérel és nedves kutyaszemekkel.

A természet nem tűri a testvériséget: a testvériség fogalma, akár az egyenlőségé, természet ellen való. Bizonyos időn túl egy oroszlán sem testvére a másik oroszlánnak, még a vér szerintinek sem; a csukának sincs testvére, a sólyomnak sem, sőt: a hangyák és méhek sem testvérek.

Az ember isteni természete mellett is elfajzott lény: ezért az embereknél létezik az időn túli, vér szerinti testvériség fogalma, de itt is megkülönböztetjük a kisebb és a nagyobb testvért, az elsőszülöttet az őt követőktől; s rendszerint még a vér és test szavánál is erősebb a birtoklás és az ösztönök parancsa.

***

A testvériségről, szabadságról és egyenlőségről

Még egyszer mondom, hogy soha ne feledd el: te, a harcos senkivel nem vagy testvér; legkevésbbé azokkal, akiket a testvériséget hirdetik. Szabad vagy és fölöttük állsz.

***

Arról, hogy tekintet is megpihen

Vannak képek, amelyek halálig, és talán azon túl is kísérik az embert. Kevesen figyelnek ezekre a képekre, és jelentőségüket nem ismerik fel – pedig az álmok figyelmeztetnek fontosságukra. Mindenki álmodik, még a vakok és az állatok is, mert a képek, és a képekben rejtett üzenetek meghatározzák az emberi sorsot.

Vannak képek, amelyek ébren is megjelennek; és ilyenkor úgy érezzük, mintha valahonnan hazaérkeztünk volna, mert egy kép is lehet haza, ahogyan lehet egy íz, egy illat, vagy egy hang is.

Minden embert más és más képek kísérnek. Más képekkel álmodik a földműves, és ismét más képpel réved a kereskedő. E képek bizonyosabban jelzik az elhivatottságot, mint bármi más. Régen, az álomfejtők még tudták ezt, és néhány festő is tudta.

Ezek a képek nem jelképek. Nem allegóriák, és nincs mélyebb értelmük. Megáll, és hosszasan megpihen rajtuk a tekintet.

A sárban lépő lovak lába.

A farkasok figyelő tekintete.

A hegyek és a nők gerince.

A markolaton nyugvó kéz.

Ha ezeket látod, harcos vagy, gondolj erről bármit is.

***

Arról, hogy lelkünk mélyén nomádok vagyunk

Gondolj arra: a harcos népek mindannyian tudják, az emberi élet út. Soféleképpen nevezik ezt az utat, de lényegében ugyanazt jelenti: hogy valahonnan tartunk valamerre.

Aki az életet útnak nevezi, annak célja van, mert minden út vezet valahova. Céltalan út nincs. Ezért nevezik magukat ezek a népek kiválasztottaknak: mert ők úton vannak valami fele.. Gondolj a kínaiakra, a zsidókra, az északi harcosokra, az indiánokra és a magyarokra. Hosszú utat bejárt és ma is útonjáró népek, akkor is, ha tízezer éves városokban laknak. Egy nép utazása ugyanis nem térben, és nem csak térben történik.

Ezek a népek, a kiválasztottak és a harcosok népei azt is tudják: az élet útja a harc útja is: a Kard Útja, a Hadak Útja, a hadiösvény vagy Fényes Ösvény. Ezért nem lehet legyőzni őket, és ezért kiválasztottak.

Valamikor egy idegen felismerte és leírta az igazságot, hogy a harcosokat nem lehet legyőzni. Igaz, hazudott, mert általánosított, és emberekről beszélt: holott az embert le lehet győzni, és folytonosan le is győzik az arra érdemesek. Csak a harcosok azok, akiket meg lehet ölni, ki lehet írtani őket és nemzetségüket, de legyőzni nem lehet, soha. A perzsákat nem győzték le, a párthusokat sem, és az aztékokat sem – mert aki harcra született, annak a halál is a bejárt út része.

***

A szomorúságról

Időnként minden harcost meglep, elborít a szomorúság. Nincs mit tenni ellene, és nem is kell tenni semmit. Ez a szomorúság része a harcos lényének, és része van abban, hogy azok lehetünk, akik vagyunk.

Van ebben a szomorúságban valami a szeretkezések utáni letisztult levertségből; de benne van az arcizmokat megfeszítő, görcsös szorongás is önmagunktól. Mély, természeteeelenes megnyugvás van ebben a szomorúságban, és teljes, maradéktalan béke. Talán ennek a szomorúságnak a pillanatai az egyetlenek a harcos életéből, melyek békében telnek el.

Talán így pihennek a harcosok.

Nesztelenül és jeltelenül érkezik ez a szomorúság, körülfolyja, elnyeli, magába zárja a harcost, elringatja, megtisztítja és kisimítja a lélek ráncait.

Van ebben a szomorúságban valami a szeretetből, és van valami a szerelem révületéből is: megbocsátó, megbékítő és bénító, akár az asszonyok teste.

Nagy, fekete, asszonytestű madár ez a szomorúság: karmait a harcos oldalába vágja és gyengéden beborítja szárnyaival.

***

A ragaszkodásról

Néha egy felismerés szíven üti a harcost – ilyenkor megáll a harcos, és egy pillanatra a világmindenség is. Aztán folytatódik, de többé sosem lesz ugyanaz.

Ilyen felismerés az is, hogy csak az ragaszkodik, akinek van amihez ragaszkodnia.

Az az ember és az a nép, melynek élete a jelenben telik, gyökértelen, hitetlen és az ürességet önmaga változásával tölti ki. Istene a pillanat istene, és ima helyett kételkedéssel áldozik.

Mások, mint Te, vagy Én, mozdulatlanul állnak, ahogyan mozdulatlanok az ősök, az erkölcsök, az erő, és maga Isten is. E mozdulatlanság titka, hogy ehhez viszonyulva mozog minden.

A világ körülöttük, körülöttünk, a harcosok körül forog.

Nem kell ezt senkinek magyarázni. Van, akinek szépapja neve hallatára megdobban szíve, és keze a déli harangszónál keresztvetésre rebben, és van, akinek nem.

Van, aki számára mámor a változás, és van, akinek fenyegetés.

E különbségeket mindig és mindenkor a harc dönti el.

Ezért uralkodnak mindenek felett a harcosok. Ezért is.

És azért, mert a harc állandó, tehát az állandóság, az erkölcsök, az öröklét és Isten sajátja.

Az is él, aki változik, és az is, aki változatlan marad – de a változó ember percenként meghal, míg a változatlan örökéletű marad.

Nézz szét magad körül, vedd számba őseidet, erkölcseidet, hazádat, istenedet és kivont karddal kezedben, ragaszkodj hozzá.

***

A barbárságról

Nem tudjuk, a világ a tökéletesség fele halad-e, vagy csupán állandó változások színjátéka; egy dolog azonban bizonyos: időnként ki-kiújul a barbárság, akár egy makacsul lappangó, gyógyíthatatlan betegség. Sokféle alakja van a barbárságnak: lehet életerős, vidám, és harsány, lehet kegyetlen és célratörő; a barbárság bármilyen lehet, csupán a mértékletesség és a mértéktartás hiányzik belőle.

Harcosok, nyilván, a barbárok között is vannak: s a barbár harcos ugyanúgy az isteni célszerűség szolgálatában áll, akár a többi. A társadalom barbársága azonban kedvezőtlen a harcosok számára, mert felhígitja és hétköznapivá teszi a harcosi képességeket és erényeket. Ahol kötelező a harc, ott értelmét veszíti a hősiesség. Aligha véletlen, hogy a barbár korok szólama “az élet harc” – metrt a barbárság számára az élet valóban szüntelen harc. A született harcosok számára azonban a harc ünnep, mely ritkán, talán csak egyszer az életben, de óhatatlanul elkövetkezik.

A barbárok között a harcos maga is könnyen barbárrá válik: ösztönei elszabadulnak, majd a szüntelen készenléttől eltompulnak: üres, csillogó vértje marad csupán személyiségének. Az egyetlen dolog, mi továbbra is megkülömbözteti a harcost a barbároktól, annak karizmája marad: a sugárzó erőt, a hivatás erejét ugyanis a barbárok is érzik és tisztelik, ha felfogni nem is tudják.

Barbár korokból elmenekül az okos harcos. Egy hajdani, barbár korban élt harcos és uralkodó hagyta Ránk a tanácsot: ha nem élhetsz harcoshoz méltón, “távozz az életből, de ne úgy, mintha méltánytalanság ért volna. Itt füst van, távozom. Miért hiszed ezt olyan nagy dolognak?”*

***

A sebesülésekről

Egyetlen harcos sem sebezhetetlen, és egyetlen Uralkodó sem. A halhatatlanság ígérete nem véd meg a sebek és a fájdalom ellen, s még a legalantasabb ember is képes sebet ejteni a mégoly elhivatott harcoson is.

A harcosok többsége élete és a csaták során rengeteg sebet szerez, az Uralkodót pedig szinte törvényszerűen sebek és sebhelyek sokasága borítja. Testi és lelki, behegedő és újranyíló sebek ezek.

Olyankor azonban, amikor valahonnan a mélyből érkezik a szúrás, hátulról vagy lesből sebeznek meg, alávalók és orgyilkosok támadnak rá, gondolj arra, amivel több vagy náluk. Arra, amivel nemcsak elhivatottságodban, de fizikai létezésedben is több vagy. Gondolj a harc ízére, amit a lesből támadók sosem ismernek meg. Gondolj a feledhetetlen fémes ízre szádban, amit akkor érzel, amikor a túlerő ellen indulsz. A lázra, és a dühre. Gondolj a hitre és a magányra. Barátaidra és bajtársaidra. Gondolj a nevetésre, a ragadozók és a harcosok erős, őszinte nevetésére, amelytől meghátrál a halál. Gondolj a nők ölelésére, ahogyan téged öleltek, és amelyben sosem lesz az aljanépnek része.

Gondolj a halálra és az életre, amit csak te, és a veled egylényegűek tapasztalnak és élnek meg a maguk teljességében.

Gondolj magadra, gondolj rájuk: és gondolj arra, hogy a kétféle minőségen a sebek egyáltalán nem változtatnak.

***

A hűségről

A harcosok legfőbb erénye a lojalitás. Urához, elveihez, istenéhez, hitéhez hűnek lenni minden harcosban belső törvény.

Ugyanilyen hű és lojális marad a harcos minden körülmények között bajtársaival szemben is – és ez az egyetlen, amely visszahat, és önmagában is hordozza jutalmát. Bajtársak nélkül ugyanis nincs harcos. A magányos harcos csupán legenda, absztrakció. Sosem létezett.

Kivétel nélkül minden harcosnak társra van szüksége, akinek vállán néha megpihenhet keze, aki és akit fedezni képes a veszedelemben.

A csaták és háborúk során azonban gyakorta megesik, hogy a legjobb bajtárs is elszakad kötelékétől, barátaitól – más harcra, más színtérre szólítja kötelessége, az Uralkodó és a belső hang parancsolata.

Ilyenkor néha úgy tűnik, a bajtársak cserbenhagynak. Néha úgy tűnik, előled aratják le a babért, másszor pedig úgy, mint akik szándékosan engednek előre a veszedelembe.

Ezekben a pillanatokban olykor megfagy a harcos lelke. Fegyvernél, szónál sokkal erősebben és halálosabban sebezhet a megrendült hit.

Az igazi bajtársiasság azonban éppen erről szól: a hitről és a bizalomról, amely csak feltétlen lehet. Még a hátat fordító, megfutamodó és cserben hagyó bajtárs is bajtárs: mindaddig, amíg egy zászló alatt, egy célért és egyazon belső parancsért harcoltok. A bizalom és a lojalitás feltétel nélküli és helyzettől független.

Mindaddig, amíg ezt szem elől nem téveszti, egyetlen harcos sem marad magára a csatamezőn.

***

Arról, hogy rangon alul ne harcolj

Még egyszer mondom: a harc nem eszköz és nem cél. A harc egy álom megvalósulása, és ezt az álmot nem a harcosok álmodják. A Te feladatod csupán hűnek lenni ehhez az álomhoz.

A harcosok útját mindenfelől kalmárok és útonállók útjai keresztezik. Néha elállják az utat, néha köpenyedbe kapaszkodnak. Olykor gyaláznak, harcra hívnak, megsebesítenek.

Soha, semmilyen körülmények között nem szabad ezekkel harcolni. El kell viselni őket, ahogyan a természet kellemetlenségeit viseli az ember. Ha késleltetnek, hát próbáld meg elhárítani őket. Ha gyaláznak, haladj tovább. Ha köpenyedbe kapaszkodnak, vesd le köpenyed és hagyd kezükben. Ha megsebesítenek, takard el a sebet, és mutasd magad erősnek.

Ha végképp elállják utadat, öld meg őket: gyorsan, határozottan, érzelem és harc nélkül.

A rangon aluli harc vállalása ugyanis a harcost is beszennyezi. Aki a tisztálatalannal kel birokra, maga is beszennyeződik. A rangon aluliaknak egyetlen esélye a győzelemre, ha rávesznek, hogy harcba szállj velük.

Harcolni csak egyenrangúak között lehet: harcosnak harcossal. Volt idő, amikor törvénybe foglalták ezt. Voltak nemesemberek és voltak közrendűek. Volt, aki párbajképes volt, és volt aki nem.

Nincs ez másként a szellemi porondon sem. Ne törj kopját azzal, aki övön alulra irányozza fegyverét. Ne vedd fel annak kesztyűjét, aki a lábad elé köp. Ne tiszteld meg harcoddal a hátulról támadót.

Vágd le, vagy kerüld ki. Semmilyen fontossága nincs.

***

Arról, hogy a nõk is lehetnek harcosok

Téved, aki a harcosokat mind férfiaknak hiszi. Az is téved, aki ilyenkor férfiakban és nőkben gondolkodik.

***

A zsoldról

Valamikor a szamurájok járandóságát rizsben mérték. Életének és halálának ára az elfogyasztott étel volt és semmi más.

A kelta harcosok sört és húst kaptak annak idején. A léviták része volt a húsáldozat java, a magyar vitézek pedig eleinte marhákat kaptak szolgálatuk béreként.

Bizonyos értelemben minden harcos megfizethetetlen: az emberi életet éppen úgy nem lehet anyagi javakban mérni, ahogyan az időt sem mázsában. Azonban téved az, aki azt hiszi, a harcosoknak nincs ára: minden harcosnak ára van, néha meglepően kevés. Állandó, szabott ár, amely nem nő, nem csökken, és nem változik: egyszeri és örökérvényű. Ez az ár csupán a harcos életének és halálának bére – ezeknek értéke pedig a Teremtés óta változatlan, és ki-ki maga szabja meg.

Manapság divat a zsoldosokról megvetően beszélni. Pedig zsoldosok harcoltak Úr falainál, Trójánál, Thermopyleinél, Carrhaében, a mohácsi csatában, Gettysburgnél és Nankingban. Harcoltak, és ugyanúgy meghaltak, ahogyan a csatára kényszerítettek – mindössze eredményesebbek voltak a harcban.

Léteznek szegény, és léteznek gazdag harcosok: a bér, mellyel értéküket mérik, változik. Nem változik azonban az egymás, és a vezérlő eszme iránti feltétlen hűség: a harcos, mely szolgálatba állította kardját és tehetségét soha, semmilyen körülmények között nem változtat többé tábort. Jól, vagy rosszul menjen sorsa: helyt áll a választott mezőn.

A bölcsebb harcosok és az Uralkodók azt is tudják: a választás nem véletlen, és nem az árfolyam teszi. A harcosok bérét nem a tőzsde, és nem a kereslet-kínálat határozza meg. A bér csupán természetes velejárója a létezésnek: az élethez tartozik, akár az emésztés. Harcot vállalni, és hűségesnek lenni a kezdetektől a legvégső pillanatig csupán meggyőződés és legbensőbb hit kérdése.

***

A félelemről

Ritkán adatik meg, hogy a a csata vagy a halál előtti félelem ünnepélyes és egészében átélhető legyen.

A teljességében átélt és megértett félelem megtisztulás és katarzis. Megszabadítja a harcost mindattól, ami nem tartozik hozzá. Fegyverré válik, vértezetté és lobogóvá.

Legtöbbször azonban a halál úgy éri a harcosokat, hogy nincs idejük e megtisztító félelem átélésére, és annak árnyéka sem vetül a szívükre. Ezért tanácsolják a harcosok legbölcsebbjei, hogy úgy élj, mintha minden pillanat a halálod hozhatná, s ezt napnyugattól napkeletig, a kezdetektől napjainkig, egymástól független is felismerték az arra érdemesek.

A félelmet nem szabad száműzni szívünkből; kordában kell tartani, megismerni és együtt élni vele. Nem szabad elhatalmasodjon hordozóján, de meghalnia sem szabad: hozzátartozik a harcos morális fegyvertárához.

Éppen ezért, amíg a világon a harcosok voltak többségben, illetve ők alakították annak folyását, a nagy és grandiózus csatákat kedvelték. Ur városánál, Szuzában, Maratonnál, Carrháében és Mohácsnál egyaránt szembenézhetett minden egyes ember a maga félelmével.

Bizonyos értelemben a harc igazi lényege nem más, mint a nyílt mezőn, a várfalon, a kardok élével, lovak patájával és az ellenséggel szemtől szemben állva megélni és átélni a félelmet és annak szükségességét.

Az ember, aki csak egyetlen alkalommal állt szemben a nyilvánvaló halállal és tudatában volt ennek, harcosként esik el, lett légyen bárki is addig, s ha túléli, úgy harcosként éli hátralévő életét.

Ezért hívják ezt tűzkeresztségnek, és aki átesik ezen, megérti, hogy voltaképpen egyetlen harcos sem az életét félti. Az egyszerű, és szívhez közelálló dolgok elvesztése miatt fél mindenki; hogy végképp és örökre el ne vesszen a kék ég, a kedves csókja, és a barátok kézfogása. Más szavakkal: a félelem sosem a halállal érkezik, hanem az élet elvesztésének gondolata miatt keletkezik.

A halálfélelem legvégső soron semmi más mint önzés. Igaz, a legvégső és legerősebb önzés.

Amikor a harcos megérti ezt – és máshol, mint a csatasorban, nem érthetni meg – a félelem áldozatvállalássá szelídül, és vállalása ünnepélyessé teszi. A túlélés nem cél többé, csupán lehetőség, s a harc maga is eszköze valaminek, ami mindenek felett áll.

Valami ilyesmit jelent a hősi halál, vagy hősi élet fogalma.

***

Az elfajzásról

Néha történnek balesetek.

Valamikor nagyon régen, a Keletről érkező harcosok egy nagy vezére azt mondta: a férfi legnagyobb elégtétele az, ha legyőzi ellenfelét, leöli annk lovát és nyomorba dönti annak családját.

Ennek az embernek semmi köze nem volt a harcosokhoz. Mindössze vérszomjas ember volt, meglehetős intelligenciával. De harcos nem volt, mert a harcosok nem ölnek lovat, nem gyűlölik az ellenfelüket, és nem állnak bosszút annak családján.

Ha mégis ilyet tesznek, nem örülnek neki és nem éreznek elégtételt.

A sors különös és megérthetetlen fintora, hogy ebből az emberből harcosok vezetője és majdnem Uralkodó lett.

Néha, egész egyszerűen, történnek balesetek.

***

Az élet rövidségéről

          A kevés nagy igazság egyike az, hogy az élet túl rövid. A holnap mindig közel van, s a holnapután maga a vég. Az idő még olyankor is túl gyorsan telik, amikor a csatában időtlenné válva ezredévekig tart egy-egy pillanat.

          Még a hosszas és töretlen élet során is meglepő gyorsasággal válik a fiúból férfi és a férfiből öregember.

Ezért olykor, a pihenés és visszatekintés óráiban, még a legelhivatottabb harcosok is kimondták: az élet tulajdonképpen túl rövid ahhoz, hogy túlságosan komolyan vegyük.

A legtöbb ember félreérti ezt. A harcosok csak azért nem értik félre, mert nem az értelem vezérli őket.

Egy Uralkodó azt mondta egykoron: e rövid életben, meglehet, csupán a kéj, a hús öröme maradandó és érdemleges. Egy kiváló harcos pedig azt írta: e rövid élet az örömök megtapasztalására sem elegendő; ne keressük hát szántszándékkal a fájdalmakat és bánatot benne.

Ezért néha jó megállni és meginni egy hideg italt a hőségben, jó érezni a semmittevés ernyedtségét izmainkban, jó élni a nők testével, és mindig jó mérlegelni azt, hogy jut-e időnk emberi módon élni az emberi életet.

Ne habozz hát elfogadni a rövid élet ajánlotta kellemes pillanatokat. Élj velük, aztán gondolj arra, hogy végső soron mégiscsak harcos vagy, és az élet számodra mást is jelent.

Azt, hogy az élet ahhoz is túl rövid, hogy ne vegyük egészen komolyan.

***

A visszavonulásról

          És az is igaz, hogy vannak vesztett csaták. És ami a lehető legrosszabb lehet egy harcos számára: vannak fegyverletételek és van visszavonulás is. Meg kell békélni ezzel a gondolattal.

Könnyű azt mondani: meghalok az Álomért vagy az Uralkodóért; és valóban, a harcosok többségének nem olyan nehéz ezt megtenni. Könnyebb, sokkal könnyebb, mint a megfelelő pillanatban felismerni a csatavesztést vagy a visszavonulás szükségességét.

És vannak csaták, ahol az ügy számára hasznosabb, ha te nem harcolsz benne. Hanem másvalaki harcol helyetted, aki bölcsebb és szorgalmasabb, vagy lustább és ostobább, de nálad jobban megfelel erre a feladatra.

A nagy férfipróbák egyike ilyenkor átengedni a helyed, hátralépni a csatasorból és hüvelyébe tenni a kardod – még akkor is, ha egész életedben erre a csatára vágytál.

Sokan gyávának tartanak ilyenkor vagy meggondolatlannak; némelyek árulással vádolhatnak. Megtörténhet, hogy sohasem derül ki, és magad sem bizonyosodhatsz meg róla, jól cselekedtél-e.

És mégis: ha a döntő pillanatban azt látod, harcod eredménytelen és a csata eredményesebb lenne nélküled, lépj hátra. Mert harcos vagy, és utad része a visszavonulás, vagy akár maga a vereség is.

***

A türelemről

          A cselekvés és a nem-cselekvés: egység. Egy etlen pillanattal hamarább vagy később cselekedni élet és halál döntése lehet. A késedelem meg nem történtté teszi a dolgokat, az elhamarkodott cselekedet végképp megrontja.

          Ez a tanítás senki számára nem titok. Nem tartozik a bölcs misztériumok közé: egyszerű, hétköznapi tény, mellyel öntudatra eszmélése óta tisztában van az ember. És mégis: csak nagyon kevesen tudják e szabályt maradéktalanul és helyesen betartani.

          Ha a kelleténél hamarább, vagy később vágsz: életedbe kerülhet. A nyílvessző leheletnyi késése életet menthet. A pontos időzítés és az ehhez vezető türelem a harcos egyik legfontosabb erénye. Enélkül is lehet valaki harcos: de rövid életű és múló jelentőségű csupán.

          A türelem hiánya megrontja az emberek közötti kapcsolatot: a harcot és a szerelmet egyaránt. Nem könnyű feladat megtanulni a türelem művészetét: a legtöbb embernek azonban, ha eleget él, sikerül.

          Egyszer azt mondta valaki: a türelmetlen ember önmagában kételkedik. Ez, minden bizonnyal a lehető legpontosabb megfogalmazás, és egészen biztos, hogy a megfelelő időben hangzott el.

***

Amikor a csatának vége

Ha a küzdelem vége életben talál: győztél, bárhogyan történt is.

Megharcoltad, elvégezted azt, amire hivatásod szólított; és csak az, aki maga is harcos, vagy művész, értheti meg azt a feltétlen és végletes odaadást, amit a harc kíván.

          A csata végén majd, ha remegő izmokkal és pattanásig feszült idegekkel, leülsz és térdedre fekteted fegyvered, egy ideig semmi másra ne gondolj, csak a győzelemre. Füledben ott dobolmajd a felajzott vér, idegeid rángatóznak és lélegzetes akadozik – lelkedet azonban ellepi a nyugalom és a halálos fáradtság.

          Élvezd ki ezt a pillanatot. Olyan emberi élmény ez, amelyhez hasonló nincs más. Ilyenkor ne gondolj a harcra, ne gondolj az öldöklésre és ne gondolj sebeidre. Arra gondolj csupán, hogy élsz, hogy győztél, és továbbra is rád süt a nap.

          A harcnak ezzel még nincsen vége. Harcos vagy, tehát harcolni fogsz egy életen át, jobb és rosszabb ügyek szolgálatában – de a megnyert csaták utáni diadalmas nyugalom egyedül csak a tied. Élvezd ki és meríts erőt belőle: mert megérdemled, és mert szükséged lesz rá. Ennyivel erősebb, jobb és több leszel a következő ütközetben.

          Ilyenkor, a győzelem órájában megbizonyosodsz arról, hogy legyőzhetetlen vagy. E hit nélkül nem lehet meg a harcos – ezért higgyél benne, és engedd át magad a diadal ittasságának.

          Légy méltóságteljes ilyenkor. Vagy légy túláradó, és légy harsány; légy erőszakos vagy légy megbocsátó: de engedd át magad teljes lényeddel az ünneplésnek. Feltétel nélkül és parttalanul ünnepeld magad.

          Győztél.

***

A Gondviselésről

Végezetül: légy mindig tudatában annak, hogy mindenek fölött létezik a Gondviselés. Nem kell elmélkedni ezen, nem kell kutatni utána és nem kell megfelelni sem – semmit nem kell tenni, hiszen tőled függetlenül létezik.

A te dolgod mindössze annyit tudni róla, hogy létezik, és hogy ennek köszönhetően soha, egyetlen harcos sem vív meg nagyobb csatát, mint amekkorát elviselni képes.

A bölcsek sejtenek valamit a Gondviselés lényegéről, az Uralkodók pedig bizonyos mértékben ennek eszközei.

Te, a harcos: tárgya vagy a Gondviselésnek.

Lehet hogy érted létezik – és ez nem más, mint hitedre, egész létezésedre a válasz. Hatás és ellenhatás, ok és okozat, pont és ellenpont.

A hitnél, mely harcosként a legfőbb fegyvered, egyetlen nagyobb erő létezik, és ez a szeretet. A Gondviselés semmi más: szeretet, mely gondjába vesz, és megtart, ameddig létezned rendeltetett.

Nehéz elhinni ezt, hogy érdemesek vagyunk e szeretetre. Az ember, - és különösképpen a harcos, - bűntudatos lény, és gyanakodva tekint mindenre, amit nem erővel, ésszel vagy tehetséggel szerzett. Aki sokat harcol, egy idő után hajlamos ellenfele szemével tekinteni a világba – és egy idő után elfeledkezik arról, hogy minden, ami él, puszta szeretetből rendeltetett.

Fogadd el ezt, és bármikor van szükséged rá: gondolj a Gondviselésre. Körülvesz téged, mint erős vértezet, és benned lakozik, mint az akarat.

Ez minden, amit tudnod kell. Menj, és végezd el feladatod.

***

Az állatokról

Nézz rá a címerekre. A zászlókra, a hadijelvényekre és vértekre, totemállatok és nemzetségi jelképek sokaságára. Sasok, oroszlánok, lovak, griffek és farkasok, állatok sokasága védi és kíséri a harcba indulókat.

E kötelék szorosabb, mint gondolnád. Az ösztönök feltétel nélküli követése, a tiszta és végletes létezés egyaránt sajátja az állatok és a harcosok világának. Abban a világban, ahonnan az álmok és az eszmék jönnek, a valódi létezésben egylényegűek, és együvé tartoznak.

Egyetlen olyan Uralkodóról sem tudunk, akinek ne lett volna hű társa ebből a világból. Sólymok, lovak, kutyák és párducok foglaltak el helyüket a trón árnyékában, és téved, aki azt hiszi, nélkülük ugyanígy alakult volna a történelem. Hórusz solyma, vagy a Szög nevű ló épp olyan fontos része az emberi történetnek, mint Ekhnatón és Szent László.

Aki valaha megsimogatta egy ló nyakát, és kutyája fején nyugtatta kezét, megérti ezt. Nézz egy ragadozó szemébe, tekints a farkasok és macskák szemének ragyogásába – a létezést látod benne, annak legtisztább formájában.

Egyiptomiak és pelaszgok, etruszkok és aztékok, maszájok, pápuák, és indiánok – a világ bármely táján és korában élő harcos népek hosszú sora különös módon megbecsülte az állatokat. Az ősi Uralkodók házai mitikus állatoktól eredeznek: a jaguártól, a csikóhaltól, a kentauroktól vagy a kerecsensólyomtól. Tiszta és egyértelmű szimbólumok ezek – lényegi tulajdonságok, amelyek egybeolvadnak a választott vérrel, s egy idő után a világ testrészeivé: nemzetekké válnak.

Ha módod van rá: keresd mindig az állatok társaságát. Ne gondoskodni akarj róluk, és ne akard mindenáron védelmezni őket. Fogadd be életed részeként őket – hiszen egyenrangúak és egylényegűek veled.

***

A harci vágyról

Vigyázz arra: el ne hatalmasodjon rajtad a harci vágy. Harcolni csak indokolt esetben: kötelességből, lojalitásból vagy hitedért szabad.

***

A gyávaságról

          A gyávaságról mindenki tudja: lelkiállapot kérdése. A léleknek egyfajta betegsége ez; megbénítja és gátolja az értelem műkődését.

Mindenekelőtt azonban: a gyávaság rossz lelkiismeret kérdése. A legtöbben nem valamitől félnek, hanem valaminek a következményétől. S ha a dolgok mélyére nézünk, a legtisztább szándék alján is rejlik valami, ami nem kívánt következményekkel terhes.

          Hogy hasznos-e ez, avagy sem: erről nem tudunk eleget. Az esetek többségében a puszta gyávaság, az állandó félelem maga a büntetés, az elszenvedett penitencia; s ki felismeri és megérti, hogy a félelem csupán következmény, máris jobb és erősebb harcossá válik.

          Vannak esetek azonban, amikor a félelem végleg elvakít, tehetetlenné tesz, és idegen akaratot ültet szívünkbe. Ez, bizonyos esetekben állandó gyávasághoz és, akár halálhoz is vezethet.

          A spártaiak szemében a legnagyobb bűn a gyávaság volt. A spártaiak legnagyobb értéke az egészséges társadalom volt. Senki ne higgye, a kettő nem függ össze.

          Állandó gyávaságban élni rendszerint az elaggott kasztok, kihaló példányok és népek osztályrésze. A gyerekek nem tudnak huzamosabb ideig félni. A forradalmakat rendszerint fiatalok csinálják. A legjobb katonák a középkorú férfiakból lesznek. A harcos népek társadalmaiban a vének önként váltak meg életüktől – még mielőtt legyőzte volna őket az élet következményeitől való rettegés.

          A végvári vitézek még úgy tartották: ki félelmében hal meg, annak f***l harangoznak. És ők harcosok voltak, csakugyan.

***

Az örökségről

          Egy egész életen át azt fogják mondani neked: harcosnak lenni szerzett erény. Azt fogják mondani, harcosnak senki nem születik, harcossá lelki, szellemi és fizikai nemesedés által válik az ember.

          Ez persze nem igaz. Teljességgel cáfolni sem lehet; de a lelki, szellemi és fizikai nemesség igenis örökölhető – más kérdés, hogy megőrizni képesek vagyunk-e. A nagyvilágban léteznek harcosok, és léteznek harcosnépek is – bármi véleménnyel legyünk is róluk.

          Akiket a sors kiválasztottsága harcos nép fiaként indít útjára: érezni fogja ezt mindvégig, akkor is, ha épp a harc tagadásában találja meg hivatását. Ebben az esetben harcolni fog a harcosok ellen – és így teljesíti be önmagát.

          A harcosnépeket nagyjából ismerjük. Semmi értelme itt felsorolni őket. De te, aki e sorokat olvasod, egy harcos nép, - talán a legrégebbi – nyelvén beszélsz, és valószínűleg annak fia vagy. Én aki ezt írom, biztosan.

          S ha végképp nem hinnél örökölt nemességedben, nézz szét népeden. Vedd számba őket: szép asszonyok és erős férfiak népe. Az érzelmek és indulatok népe, melynek nyelve milliónyi szóból áll: mert mi még értjük az árnyalatok fontosságát.

          A népek, fajok, kultúrák és egyedek közötti harcban gondolj arra, hogy ez a nép, mely Keletről elvándorolt harcosok törzse, soha nem számlált tízezerszer ezernél többet. És mégis: világot alapított maga körül, és berendezte azt. Kitalálta és magával hozta a szablyát, az íjat, a lovaglás tudományát, a kengyelt, a nyerget, a zuhanyt, az alsóneműt, a gombot, az első írást, a főzést, az egyistenhitet, a vallási toleranciát, a tízes számrendszert, a boltívet, a gyufát, a logikai játékokat, a helikoptert és a C-vitamint; és nem utolsósorban Téged, aki mindezek birtokosa vagy. Te és még tízmillió. És innentől fogva elbukhatsz, kitérhetsz, meghalhatsz – de fiad ugyanúgy harcos lesz, és fiadnak fia, és barátaid, rokonaid fia is az.

          Erre az örökségre mindig és minden körülmények között büszke lehetsz. És légy is az – mert úgysem bocsátják ezt soha meg neked.

***

A parancsról

Élt egyszer egy harcos, aki kardjára három szót vésetett: ebben a három szóban pedig összefoglalta mindazt a tudást, amelynek a harcosok számára magától értetődőnek kell lennie:

Vezess vagy kövess.

          E szabály hitvallás, filozófia, hétköznapi magatartás és erkölcsi kódex. Nem lehet és nem kell magyarázni: egyértelmű, tiszta és világos beszéd, amelyet a legkisebbtől a legnagyobbig mindenkinek be kell tartania: vezetsz vagy követsz.

          Ez alól a magatartási forma alól semmiféle kivétel nem lehet. Egyetlen értelmezési módja megengedett csupán, és az is csak a harcos magára eszmélése után. E változat, bizonyos idő múltán és bizonyos tapasztalat megszerzésével így hangzik: vezess és kövess.

          Hiszen az út nemcsak lefele, hanem felfele is vezet. Mindennek és mindenkinek van felsőbb foka: hiszen annak idején egy pap, akiből harcos lehetett volna, Isten létezését is ezzel bizonyította.

Aki parancsot ad, parancsot teljesít; és mindenki, aki parancsot kapott, tovább adja azt, a legvégső fok után akár tettlegesen is: hiszen az ütés, az ölés, a halál, a sors maga is parancs.

***

A félig kivont kardról

Néha, amikor nyugtalan vagy és békételen, s oly döntést kell hoznod, amelyhez nem kérhetsz tanácsot, képzeld azt, hogy oldalon kard van, és te éppen kivonni készülsz azt.

Képzeld el alaposan; érezd a kard súlyát, a markolatot érintését kezedben, a mozdulat feszülését az izmokban. Vond ki félig a kardot, ekkor állj meg, és így próbálj döntést hozni.

Ez a pillanat, a se kint-se bent pillanat az egyetlen alapállás, amelyben döntést szabadna hozni. Ha kivontad kardodat – valami megtörtént, átlépted az életet és halált elválasztó mezsgyét. Ismertem egy embert, aki azt írta kardjára: “ne húzz ki ok nélbül, ne tégy vissza becstelenül”. Ez az ember tudott valamit; ez az ember majdnem mindent tudott.

Ha visszatolod kardod, az életnek és a megegyezésnek adsz teret, de valami ekkor is véget ér. A döntés tehát végérvényes – ezért kell jól meggondolni, ezért kell ekkor meggondolni.

Azt se feledd el, a félig kivont kard, a lehetőségek eszköze egyensúlyban van. Ez az egyetlen állapot, amikor az egyensúly tettenérhető: az állapot ugyanis pillanatnyi, és benne feszül a végletek cselekvése.

E szabályt a harcosok emberemlékezet óta ismerik. Régi, uralkodói szabályok és törvénykönyvek rögzítik ennek parancsát. A magyarok első törvénykönyvében külön fejezetet kapott a kivont kard törvénye:

“Valaki embert öl karddal, azon kard által vesszen el.

Ha valaki dühe gerjedelmében kardját kivonja, de mindazáltal sebet nem ejt vele, csupán a mezitelen kardért bünhödjék a vérdij felével.”

A kettő közötti pillanat a döntés ideje.  

***

Függelék:

Az Uralkodókról

A személytelenített hatalomról

          Még a legelfajzottabb emberekben, a lélektelenekben és a fogyasztókban is él valamiféle homályos vágya a nagyságnak és az uralkodásnak. Mi mással lehetne magyarázni ezeknek irtózatát mindennemű nagyság és uralkodó iránt? A tömegeknek a kiválók és nemesek iránti gyűlölete irigységből és sóvárgásból fakad. Képtelenek megvalósítani azt, amire vágynak, ezért elpusztítani szeretnék azokat, akik a megvalósítással saját tehetetlenségükre emlékeztetik őket.

          Ez az aljanép – és ez a világot belakóknak és elfogyasztóknak szinte teljes egésze – csupán a személytelen uralkodást és az arctalan erőt képes elfogadni. Egyetlen, elhivatott és kiválasztott Uralkodó helyet százakat ruház fel tiszavirágéletű hatalommal. Ezek az emberek a csőcselék soraiból kerülnek ki, és természetszerűen nem értenek az uralkodáshoz, hiszen nem értik a hatalom természetét. Nem érthetik, mert nem erre születtek és nem értek meg rá. Azt hiszik, a hatalom cselekvés és fegyver, az uralkodást pedig szakrális kötelesség helyett profán lehetőségként értelmezik.

Nézz Montezumára, Gilgámeszre, Marcus Aureliusra, Attilára. És nézz a legjobbjait száműző Athénra, a romlott római köztársaságra, a francia forradalomra, Dél-Amerikára és Kelet-Európára.

Persze, minderről nem a tömegek tehetnek. Bennük csak a hatalom utáni, kielégítetlen, és kielégíthetetlen vágy munkál.

***

Az önzetlenségről

          Mi célja van a hatalomnak? Mi céljuk van a hitnek, a becsületnek, a szerelemnek, a barátságnak, a hősiességnek?

          Aki e kérdésre választ keres – és kevesen vannak, akik nem – oly távol van az Uralkodó megismerésétől, amennyire az csak két élő emberi szellem között lehetséges.

          Olvasd el a szent könyveket. Bármelyiket. És ezúttal ne azt nézd, hogy mit mondanak, hanem azt, hogy miért? Nem találsz választ rá.

Válasz erre a kérdésre nincs, mert az Uralkodó esetében a kérdés sem létezik. Az uralkodás öncélú, öntörvényű és teljesen önzetlen: önmagában létezik, önmagából fakad és önmagába tér vissza. Az uralkodásnak éppúgy nincs célja, ahogy az üdvözülésnek sincs. Egylényegű Istennel. És lehet-e Istennek célja?

Az Uralkodó céljai nem erről a világról valók, következésképpen célnak sem nevezhetők az emberi elme szabályai szerint. Ez a cél rendszerint maga az eszköz: a hit, a nép, a közösség, vagy akár önmaga formálása, önnön legbensőbb lényegére való átalakítása.

Kevés ez a pár mondat a megértéshez – és több, mint amennyit az uralkodásra nem született olvasó valaha is megérthet.

***

A természeti egyensúlyról

Végzetes, és alig érthető szabálya a teremtésnek, hogy minél nagyobb a szükség, és minél vérengzőbbé válik a világ, annál kevesebb harcos születik. Ott, ahol kegyetlenség és igazságtalanság tombol, ahol a legtöbb vér folyik, onnan hiányoznak leginkább a harcosok.

A bölcsek némelyike ugyanerre így fogalmazna: ahonnan eltűnnek a harcosok és elvész a harci erény, ott törvényszerűen romlás, háború és erkölcstelenség üti fel fejét.

A megfogalmazás azonban nem számít. Nézz szét magad körül. Nézd a hadakozó kalmárnépet és a néhai vitézek kufárkodó ivadékait. Nem természetellenes-e ez a világ? Nyomukban halott gyermekek, megalázott öregek, és megtisztulás nélküli szenvedés marad – mert ahol megjelenik a harcosok nélküli háború, elvész a lélek, az arányérzék és az emberi élet tisztelete.

A gyilkosok és kalmárok ugyanis pusztán értelemből és mesterségből kovácsolják fegyvereiket: ezért jár pusztulás és halál nyomukban. A harcosok fegyvere a lélek és hivatás gyümölcse: ezért újjászületés és tisztulás kíséri őket. Atombomba és lovasíjászat.

Senki nem tudja, melyik az a határ, ameddig a harcosok fogyatkoznak, és a pusztulás növekszik. Nincs mértéke, sem megszabott ideje a rombolásnak. Lehet, a végén mindössze egy harcos marad, a Megváltó. De lehet, hogy tíz, akik újranemzik a fajt, és lehet, hogy tízezer, akik felégetik a tarlót az új termésért.

Erről még az Uralkodó sem tudhat többet. Csak annyit tud, hogy nem a számuk a lényeges: mert nem a mennyiség uralja a világot.

Nem a mennyiség.

***

Az álomról

Az uralkodók lényegéhez talán az álom áll a legközelebb. A legősibb népek valamikor még tudták ezt: ezért vezéreiket és uralkodóikat az álomról nevezték el. Istene volt az álomnak, templomot emeltek tiszteletére, és az álom oltáraként tisztelték a kaput – mindenki értheti, miért.

Az álmodás képessége, az álom adománya isteni attribútum. Így, ilyen egyszerűen és keresetlenül megfogalmazható ez. Ne kételkedj benne. Hiszen az álom,  a puszta alvás is gyógyít, még a közemberek és az állatok között is. Aki hosszú ideig nem alszik, előbb megőrül, aztán meghal. Aki hosszú ideig nem álmodik, elsenyved a lelke és morál nélküli dúvaddá válik. Kiszakad a létezésből, amelyhez egyetlen szál köti: az álom.

Az Uralkodó megálmodja a sorsot: önmaga, nemzetsége, vagy a világ sorsát, attól függően, mire hivatott. A harcosok az álom végrehajtói, akik ebben az álomban élnek és soha nem ébrednek fel. Nem ébredhetnek: hiszen nem az ők álmuk ez, hanem az Uralkodóé.

Mindazok, akik képtelenek az álmok belső látására – tehát az Uralkodón és a harcosokon kívűl mindenki - : azt hiszik, az álom csupán hasonlat, metafora, költői eszköz.

Nem az, csupán rokon vele.

***

Ugyanarról

Az álom azonban nemcsak egyik legfőbb adottsága az Uralkodónak, hanem ugyanilyen veszedelme is: mert mindenki másnál inkább képes beleveszni, belefeledkezni az uralkodásba.

Egyetlen esetet ismerünk, amikor az Uralkodónak végképp, maradéktalanul, és következmények nélkül sikerült eggyéválnia az álommal. Kivétel volt, ami a világ folyását változtatta meg. Az emberiség egynegyede számára istenné vált, követendő úttá, példaképpé és életvitellé – noha az Uralkodó elhivatottsága és küldetése nélkül mindez csupán üres békét teremt. Igaz, ez sem kevés. A kevesek, akik megértették lényegét, kiváló harcosokká váltak: de ők is csak olyanok, akár a tajték a tengeren.

Az Uralkodók többsége számára azonban az álom adománya megpróbáltatás és állandó veszedelmek forrása. Néha napok, néha évek, néha évtizedek telnek el, vesznek el miatta az Uralkodó életéből, és nem minden álom jótékony.

Néha egy egész élet is odaveszik miatta – csak az a perc nem, ami minden Uralkodónak megadatik, s amire végső soron maga az álom adománya is szolgál. Az ébredés pillanata ez.

***

Az ébredésről

Minden Uralkodó életében eljön a pillanat, amikor szembesül önnön lényegével. Minden Uralkodónak, mindenkoron és minden körülmények között alkalma nyílik vállalnia hivatását és küldetését.

Ez az egyetlen nagyon biztos dolog, ami az Uralkodóval megtörténik. Nincs hatalom, nincs erő, sem isteni, sem emberi, amely az Uralkodó önmegvalósításának lehetőségét megakadályozhatná. A többi mind esetleges és saját választás kérdése – az ébredés pillanata azonban az ősi teremtőerő, a teremtés titokzatos erejének megnyilatkozása.

Ez a pillanat, amely egy percet vagy éveket tarthat (- és egyáltalán: időben nem mérhető!) az Uralkodó életének legnehezebb pillanata. Az emberi ösztön, amely az Uralkodóban is él, (noha csekélyebb mértékben, mint másban) nem a haláltól, nem a nélkülözéstől és nem a boldogtalanságtól retteg leginkább; a falkalénynek született ember legfőbb félelme a magány, a kiválasztottság magánya. Eltaszítani akarja magától a keserű poharat, rühelli a prófétaságot, és menekülni próbál: mert nyájmelegre és szeretetre vágyik.

Gondolj arra, hogy egyetlen hadvezér, és egyetlen próféta sincs, aki önként és szívesen vállalta volna küldetését. Égre kiáltották az őket égető hitet, a dadogást, akár a hitetlenséget is: hogy aztán az ébredés végső pillanatában felismerjék önnön lényegüket és Uralkodókként haljanak meg.

Az ébredés pillanatában ugyanis az Uralkodónak halál és halál között kell választania. Egyik oldalon a szellem és a küldetés halála, másfelől a testé és az érzelmeké.

Aki az uralkodás kelyhét eltolja maga elől: lelki, szellemi és morális halottá válik.  Továbbélhet még ugyan számos éveket, boldogan és kövéren: ám kötelező mód bután, erkölcseiben romlottan és az emberek által meggyűlölten. Időnként azonban, még akkor is, amikor legmélyebbre süllyed, újra és újra felsejlik az ébredés lehetősége, amelyet sosem késő megragadni. Azok a bölcsek, akik gyávák az uralkodáshoz, ezt nevezik a mindig jelenlévő megváltás lehetőségének, és vigasznak tekintik – holott a megválthatóság, az ébredés puszta lehetősége elegendő ahhoz, hogy megmérgezze annak életét, ki azt vállalni nem meri.

Aki pedig vállalja és kiüríti az Uralkodás kelyhét, kénytelen lesz fenékig üríteni azt. Az uralkodásnak nincs félmércéje, nem lehet valakiből majdnem-uralkodó, vagy aranyközépúton-uralkodó. Uralkodni csak magányosan, gőgösen és végzetesen következetesen lehet.

Ennek az uralkodásnak pedig, melynek célját és hasznát sosem ismerhetni meg, emberi mércével mérve meglehetősen nagy ára van: és ez a végső, egyéni és egyedi halál. Nem véletlen, hogy az Uralkodók családja, magja, vérvonala leggyakrabban kiveszik, de legalábbis eltűnik, akár a búvópatak. Az uralkodó emberi lénye feláldoztatik, rendszerint erőszakos úton, a mindenkori áldozatbemutatás törvényei szerint.

Ne kérdezd miért van így: ezt az Uralkodók sem tudják.