Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Dénes

Enter subhead content here

Ott, velem szemben az Öcsém hegyét látom. S még odébb, Naskalatot. Balra, Síje mellett a Terkô kopasz teteje, jobbra a Hegyes Havas, s a kettô között, hol a völgy kinyílik egy sóhajtásnyira, ott van Áldomás-mezeje.

Ezt látom, minden reggel mikor az ajtón kilépek. Egyebet látni sem akarok. Megélek magamban, feleségemmel, s gyermekeimmel itt, a semmi ágán, a Tatros partján hova nagyapám menekedett, s nem foglalkozom többé sem ország, sem nemzet dolgával. Nélkülem is megmarad, mi megmaradni való, s nélkülem is elveszik, ami veszni rendeltetett.

Foglalkozott eleget elôttem egész nemzetségem. Üknagyapám, András e miatt válott földönfutóvá, s hagyta oda Csíkbánkfalvát. S törôdött eleget apám is, s az ô apja, s mind az egész lófô nemzetségem, aki e földért vérét ontotta, vissza egészen Árpád apánkig, s világrázó Eteléig. Harcoltak bolgár, görög, török, tatár, kun, oláh, német és mindenki más ellen, aki csak megfordult itt, a világnak ezen szegeletében.

Én immár belefáradtam ebbe. Elfárad a legnyughatatlanabb vér is egyszer, s eljô a pihenés ideje.

Nekem eljött.

Ezt az életet immár leálmodom valahogy. Több dolgom nincs, mert fiat már hagytam magam után, ha nagy birtokot nem is s ennél többet úgy sem hagyhatok, csak az álmokat.

Ki-kijárok ide a házam mögötti hegyre, s órák hosszat nézem a völgyet, s körbe mind az ôrtálló havasokat. Ezek semmit nem változnak. Minden más igen, mert kétszáznál is több éve annak, hogy senki teremtett gazdálkodó, jövôre-vágyó ember-lélek itt meg nem ragadt.

Földönfutók, nyomor- s önkény elôl menekvôknek tanyája ez. Meghúzódnak a patakok mentén, elbújnak a kicsi házak az erdôk alá. Valamikor másképpen is lehetett, mert öreg, omladozó torony, s hosszú várfalak nyoma húzódik lenn, Áldomásmezején. Régmúlt idôknek, rég elpusztult vitézeknek ismeretlen emlékét ôrzi. Emberlakta hely volt fennebb, a domb tetején is, hol most a kápolna áll, hova imádkozni járunk mikor kéthetente átaljön a domokosi pap. De ezt is benôtte már a fü, s alig látni, hogy ott valaha embernek háza, vagy állatnak ólja állott-e.

Mégis szeretek ott üldögélni, mert megnyugszom tôle, s béke és nyugalom tölt el ezeken a köveken. Hosszan nézem a hegyek fölött körözô sasokat, a legelô jószágot s a növekvô füszálat, a napot és a holdat. Az örökkévalóságot nézem, nap mint nap, s ilyenkor tudom, hogy minden elmúlik egyszer, s mégis halhatatlanok vagyunk

Addig, amíg álmodni tudunk.

Álmodtak, bizonyosan álmodtak ôseim is, mert tudták, s tudniok kellett a titkot, hogy másképpen nem lehet túlélni a történelmet. Álmodtak, s közben harcoltak egy-egy kicsit; s álmodtak, és elmesélték az unokáknak álmaikat.

Ki tudja, én itt kinek, s melyik ôsömnek álmát álmodom?

Ha behunyom a szemem, megváltozik ez a hely. Tó kerül a lábam elé, simavizü tó, s a fenyôk helyett tölgyfák kerítik körbe. Saskiáltást hallok, s beléfájdul a szívem valamiféle vágyakozásba. Aztán kinyitom a szemem, s megnyugszik a lelkem, mint aki megérkezett valahova.

Rendjén van ez így, s jól van, hogy így van.

Holott tudom, hogy sok minden nincsen jól. Tudom, hogy nem messze innen, alig túl a hegyeken, leverték a magyar, s a székely szabadságot. Tudom, hogy valahol fekete vihar kerekedik, s eresztékeiben recseg az ezeréves ország. Tudom, hogy fogyogatunk szép lassan, s szaporodik az oláh, s letöri büszke nyakunkat a német. Hogy elkopik a szó, s elkopik a virtus. Hogy nô az iszap, süllyed a nemzetség. Mind tudom ezt: de nem ezt kell nézni.

Mert álom ez is: rossz álom, de álom.

Azt az álmot kell nézni, mitôl fény derül arcunkra, s mitôl kitágul a lélek. Csak a szép álom a valóságos, s csak az marad meg az örökkévalóságig. Azt öröklik fiaink, s az ôk fiai mind hetedíziglen, s még annál is tovább.

Ami rossz, azt elfelejti az ember. Beheged a seb, s kitisztul a viharos idô. Elmúlik a tatárok nyila, a török harács, a labancdúlás, s el a németek gôgje is: elvesznek az emlékezetben. Csak az marad meg, amire jó emlékezni s újabb s újabb emberöltô után megint csak Mátyásról, Lajosról, Árpádról s Csaba királyfiról álmodik a nép.

Itt, a füvel benôtt köveken lehunyom szememet, s megmerítkezem at álomtóban. Aztán kinyitom, s megnyugodva nézek végig a hegyeken, mint aki megérkezett valahova. S valóban: itt, ezen a senkiföldjén, a Kárpátok kanyarában, Európa kapujában, otthon érzem magam.

Otthon vagyok, mint hüvelyében a kard.

Enter content here

Enter supporting content here