Szerelmes édes atyámfia, édes Öcsémuram! Istentôl egészséget, hosszú életet kívánok Kegyelmednek, s messze lévô házanépének.

Bizony tizenhetedik éve annak, hogy engemet azon gyászos 1694-dik évben február 17-én Felcsíkon sokadmagammal a tatárok elragadának, s kemény rabság alatt elhozának Molduván által, Kozákországba, oda is amint a régi magyar históriák tartják, a szkíthiai birodalomba, mégpedig Mirhorov nevü városba. Ott nyugtattunk egy ideig egy igen gazdag kozáknál kinek csak fejôs tehene 600, juha 14 000, paripája 140, s kancája 1700 vala, és kimondhatatlan sok gazdagsága. Itt eleget kaptunk ennünk. Innen mentünk a tenger mellett 300 mérföldnyire a Volga vizéig, mely Szkíthiába a Tanais vizétôl mintegy 100 mérföldnyire vagyon. Ezen a folyóvízen aztán levitettünk a Káspium-tengerre s ott gályákra ültettek és vittek Perzsiába Szulák nevü helybe. Innen egészen jól meglátszik az Ararát hegye, a hol Noé bárkája meg állott volt, s úgy beszélik, hogy Magyarországtól mintegy hét- vagy nyolcszáz mérföldnyire vagyon. Innen fordítottak és bévivének minket Tartariába, a kutabuni tatárok kezibe, ahol is mi hatan, magyar férfiú rabok és egy Gyergyó-környéki leányasszony társunk, Székely Anna adattunk a kutya fejü tatárok kámjához, kinek neve Juba, s ki mai napig kenyéradó gazdánk, s nem oly rossz ember, mint eleinte véltük. Ezen leány rabtársunknak, Székely Annának sok panaszát és kesergését hallgatván kicsinyen maradott anya, apa, s mind egész rokonsága nélkül árvává s annak különös hüségét hozzám tapasztalván, elvettem feleségül, s ô maga is, hogy a tatároktól, s a mi rossz magányos leányasszonyra várható, megoltalmazhassa magát, örömest hozzám ragaszkodott.

Ezen hüséges feleségemtôl ki immár két éve nyugszik Istenben, valamely ázsiai nyavalyában megbetegedvén, s elhalálozván nekem idejekorán kis fiacskám született, akit én Pap István rabtársunkkal, ki még Dánfalván esett a tatárok kezibe, megkereszteltettem, s neki a mi keresztényi vallásunk szerint nagyapámnak Jánosnak nevét adám.

Most pedig ím, Farkas Máté nevü rabtársunk szerencsére veti fejét és egy muszka tiszt segítségébôl, ki is a magyarok lakta Szikszó városából való, éppen Haza indul Erdélyországon keresztül s én ezen rabtársamnak oda adom szegény fiacskámat erôs reménységben, s a Jóisten szerencséltetésében bízva, hogy vinné el ezen levéllel együtt Csík vármegyébe kegyelmedhez. Kérem édes atyámfia, édes öcsémuram kegyelmedet: gondját viselje, s taníttassa szokásunk szerint szerelmes gyermekemet a keresztény vallásban, és amikor annyira nevelkedik küldje el oktatásra Nagyenyedre vagy Szebenbe, ahol éppen módja nyílik, mert jó eszü gyermek, s benne vagyon immár minden egész bizodalmam az otthoni életre.

Arra kérem szerelmetes atyámfiát édes öcsémet, saját édes gyermekeként nevelje egyetlen fiamat, s elsôszülötti örökségembôl neki méltó részt adva, ôt lófô nemességünknek örökösévé tegye: mert apámnak rajtunk kívül más gyermeke nem maradván, tudom, hogy elvész nemzetségünk, ha csak szerelmes gyermekem maga tovább nem viheti.

Magam immár többé nem táplálom az reménységet, hogy még valaha én is megláthatom elhagyott édes Hazámat, nemzetemet, s nemzetségemet Csík-székben, és akik hová széledtek, sem kegyelmedet, édes öcsémuram. Itt régibb magyar rabok is vannak, melyek még a budai Ali basa 1661-es dúlásakor kerültek ide, s csudálkozásra méltó módon sem anyanyelvüket, sem szokásukat el nem felejtették, de haza immáron nem mehetnek, s magam váltságát fiamra testálván én is immáron örökkétig itt maradok.

Az itt való országnak dolgairól és szokásairól írhatom, hogy mivel az otthoni öreg históriák és a véneknek mondásai úgy tartják hogy a magyarok s hunok Szkíthiából jöttek Európába, mind ezen országban csudálkozván, hol lakhattak azon magyarok, némely hellyekre rá akadtam ott jártamban. Volt pedig a magyaroknak lakásuk a Volga vize mellett egy igen fövényes szép erdôtlen helyen, s mint nézhettük, igen szép házakban laktak, mivel máig is csempekályha darabok a földben olyanok találtatnak, amilyenbôl minálunkfelé a dánfalviak a fekete kancsót csinálják, téglák pedig igen szélesek, melybôl jól megismerhetni hogy derék nagy házakban laktak. Azt mondják, hogy a magyarok királlya is itt lakott egy Kámu nevü folyóvíz mellett, melynek palotái jól lehet rongyosak, de mégis fenn állanak, s ezen helyet ma is bírják itt való pogány magyar nyelvü magyarok, kik magukat immár másként basguroknak nevezik. Ezen helyen nagy szívfájdalom állott belém, hogy szinte halálomat gondoltam közeledni, és gyengeségemben csudálatos álmot láttam nagy fekete sasmadárral, mintegy turulmadárat szállani jobb vállamra. Adná Isten jó jelnek adni ezen álmot.

Hasonlóképpen ezen pogány magyarok maradékihoz, amint a Magyar Kalendárium írja, 1445-ös évben sokan a magyarok közül menekülvén visszatértek Szkíthiába, s azon magyarok közül jelesen telepedtek le a krími tatároknál és most is Krímben a tatár kán protekciója alatt 7 magyar faluk vannak, melyekben magyarul beszélnek.

Ebben az országban sok bálványimádó nemzetségek vannak, mely nemzetek imádság helyében kancalovakot és juhokat ölnek az Istennek azoknak húsát maguk megeszik, a bôrit az Istennek adják, s füzfára tekerik. Némelyek a holttesteket felakasztják, ismét némelyek vízbe vettetik, némelyek pedig megégettetik, szerint hogy ki micsoda plánéta alatt született.

A szkíthiai birodalomban sokféle tatárok vannak, akik másféle nemzeteknek mind nagy ellenségei, úgy mint a Birámutzi Kálmuki Csurátzi Korakulszági Mordvai Binurutzi Kubutzki Amidrumitri stb. tatárok. A Bukhortzi tatárok miképpen imádkoznak magam is csudálkozva láttam, hogy mindeniknek a kezében éles kés vagyon, s nagyokat ugrosnak és valamikor ugranakk, mindenkor homlokba vágják magukat. Rajtuk csudálkozván, azt gondoltam, mind meg halnak, de meg kenvén magukat, azután harmadnapra semmi bajok nem volt.

A tatár kán öregapja elvitt engem egy Moszkova nevü városba is, melyben sok ritkaságokat láttunk. Ezen nagy városnak kerülete 15 mérföld, s templom ezernél több vagyon benne, azokban pedig harang, úgy beszélik, 9600. Egy nagy harangnak a kerületit megmérette velem az öreg kám, mely is 80 arasz volt. A tengeren is úgy meg tanultunk járni mint a szultsáki tatár a kancaháton nyargalózni a Magyarországi völgyeken.

Kegyelmedet, szerelmetes atyámfia, szívem édes öcsémuram, egyetlen egy testvéret e messze földrôl köszöntöm, s Isten oltalmába ajánlom, kis fiacskámal egyetemben.

Írtam Krímben, 1705-ben saját kezem írása által, a kalendáriom szerint április hó 2-ik napján,

rab keresztyén szolgája tatár kámnak,

kegyelmed testvérbátyja, Csíkbánkfalvi Györffi Máttyás