Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Gáspár

Enter subhead content here

Jövô héten hazafele indulunk. Addig még egyszer végigjárom Pádovát, az univerzitást és a könyvtárat, elköszönök a csapszékekben, s búcsút veszek talán végképp a napfényes Itáliától.

Májusban lenne tizenegy éve annak, hogy Erdélybôl, Magyarországról kijöttem s ma már úgy érzem, mintha idegenbe mennék, s nem haza innen. Idegenebbé vált Itáliánál, noha ott születtem, s ott nôttem fel. Tizenkilenc évesen azonban elszakadtam tôle, s az újabb tizenegy év alatt egészen elszoktam tôle. Elszoktam ízétôl, levegôjétôl, nyers nyugtalanságától és erôt árasztó barbárságától.

Azóta sok minden történt.

A legfontosabb, hogy új király van otthon: Corvinus Mátyás. Ezért megyek haza: mert hazahív a kötelesség, s az új udvarnak tanult emberekre van szüksége. Talán jószerencsém hív haza, noha nem áltatom magam, s tudom, hogy a magyarok királya nem azonos már a hajdani gyermekkel, amelyikkel nemritkán szájbavertük egymást, akit lovagolni tanítottam, s akivel együtt tanultunk betüvetést és fegyverforgatást.

Az a gyerek halott mert a királyoknak nincs gyermekkora. Éppúgy halott az a gyerek, mint ama másik, akit Budán gyalázattal veszejtettek el, s kinek szôke fejét levágatta a trónra méltatlan kurafi.

Két éve meghalt Hunyadi is. Nándorfehérvár óta a harangszó döngô lépteire emlékeztet. Neki köszönhetem, hogy tanult ember, literátus lett belôlem.

Messze innen, Pádovától Hunyad vára, s még messzebb Csíkbánkfalva. Néha magam sem értem, mit keresek itt, s olyan, mintha álmodnék, hogy összerezzenek, s tétován nézek körül, ébredésre várva.

 

Apám, Máté, korán meghalt. Rác földön lelte halálát, még Zsigmond király idejében, s magára hagyta anyámat két kicsi ikergyermekével: András bátyámmal és velem. Egy ideig nagyapánk, az öreg László nevelt, aki szerencsére olyan hosszas életü volt, mintha az apánk részét is maga élte volna le. Kemény szavú, szíjas öregember volt, aki a katonáskodáson kívül semmi máshoz, sem birtokhoz, sem gyermekhez, sem asszonyhoz nem értett. Tízéves korunkig úgy nôttünk fel, mint a burján az udvaron: félig vadon, s csak Isten akaratában.

Ikertestvérek lévén, egyikünk mentesedett a katonáskodás alól. Bátyám fél órával hamarébb született, s ez elég volt az elsôszülöttséghez: ô örökölte a kardot, s a birtokot. Engem nagyapám, ahogy a tíz évet betöltöttem, Hunyad várába küldött, hajdani katonacimborájának, Serbe fia Vajkunak házába. Tanulni adott oda, noha máig sem tudom, mi vette rá ezen szándékra, mert ô maga nemigen szerette a tudományt, s a deákembernmek éppenséggel semmi becsülete nem volt elôtte.

Azt sem tudom, miféle barátság, s amiféle szolgálat fúzte össze ôket az öreg Vajkuval: mert azonmód befogadtak, s az öreg unokái mellé osztottak be. Felhányódik mellettük, mondta az öreg Vajku, s szabad székely ember gyermeke cseléd nem lehet. Úgy is bántak velem mindvégig, mint a házbeliekkel; azután is, hogy nemsokára meghalt az öreg. Isten nyugtassa, derék oláh ember volt. Valahonnét Havaselvérôl származott Zsigmond udvarába, s nem egyszer mondta, hogy ô maga a török császárnak sógora, mert feleségének nôvére a szultánnak kedvenc ágyasa. Ha igaz e történet, úgy Hunyadi Jánosnak Murád szultán unokatestvérének kellett lennie, s Mátyás maga is a török császárnak atyafia.

Az igaz, hogy az atyafiságot csak fegyverrel tartották. Ritkán láttuk János urat, mert egyfolytában úton volt, s országból országba, táborból táborba szállott. Kívül-belül sok ellensége volt, s a török mellett Giskra, Cillei, s mind a magyar fôurak sokat keserítették életét, mert megvetették és lenézték az "oláh bárót".

Ha nagy ritkán hazaérkezett a várba, maga elé rendelte fiait, s kikérdezte ôket. Ugyanúgy kikérdezte a nevelôket, a lovászt, s az udvarmestert is a gyermekekrôl. Figyelmes ember volt, s szívén viselte házanépének elôrehaladását. Drága pénzen hozatott tanítómestereket, s nagyra becsülte a tudományt noha ô maga írástudatlan volt. Talán ezért is taníttatta fiait, mert arra bizonyosan nem gondolt, hogy valamelyik fiából király lesz, Magyarország feje. Bánnak, ispánnak, országnagynak szánta ôket: de királyságról nem álmodott, s még a kormányzóságtól is irtózott. Felesége, Erzsébet nagyravágyóbb volt, mert büszke családból származott: s Mátyás, aki kisebb fiú lévén az ô kedvence volt, sokat örökölt tôle.

Az ô kedvéért építették át a hunyadi várat is: mert nem találta rangjához méltónak a régit. Amíg az építkezés folyt, sokat költöztünk, sokfele: elébb Kolozsvárra, azután Besztercére, s legvégül Nagyváradra kerültünk, hol befogtak bennünket a püspök udvarába. Kemény tanulásra, s szigorú rendre fogtak: de ez sem volt ellenemre, mert akkorra nyiladozott már eszem, s kedvvel ittam a tudomány serlegébôl. Hamarosan maguk a kanonokok is megkedveltek, s maga Vitéz János püspök úr is. Erzsébet, hajlandóságomat látva, kegyes szívvel adott a püspökhöz annak kérésére, s tíz arany forintból tett alapítványt taníttatásomra. A püspök unokaöccse, János mellé kerültem tanulótársnak, s évek múltán ôt kísérô barátjának.

Hát így kerültem Ferrarába majd Pádovába, Szilágyi Erzsébet, s a váradi püspök pénzén s költségén. Májusban lenne tizenegy éve ennek.

Nem lesz könnyü dolga Mátyásnak a magyar trónon. S nekünk sem lesz könnyü, kik hüségére esküszünk. Talán vesztünkbe megyünk, mert forrong az ország. Lesben áll a határokon a török, s a keresztyén országok se ígérnek jobbat. Ellensége a cseh, s a lengyel király, s a moldvai vajda. Az erdélyi fôurak gyanakodnak, s bizalmatlanul néznek Mátyásra: hiszen mindenkor, s mindenkire gyanakodnak. Dacolnak véreim, a székelyek is, noha kardjukra most nagy szükség lenne: mert sokra becsülték, s szerették ugyan Hunyadit, de tartanak az erôszakos és gôgös Szilágyi-rokonságtól.

Nem lesz könnyü dolga Mátyásnak. Saját hazájában senki sem lehet próféta. A magyar nagyurak maguk is a hatalomra ácsingóznak, s az erdélyi részekre mindig is félve tekintettek. Az erdélyi nagyurak féltékenyek, s büszkeségükben sértve dörgölik majd Mátyás orra alá apjának alacsony származását.

Egyetlen bizodalmam, hogy Mátyás erôs akaratú, és okos ember. Talán sikerül megülnie a trónon, s nem lesz belôle rosszabb király mint az eddigiek.

Nehéz szívvel hagyom el Pádovát. Tán itt se kéne hagynom: tanult ember vagyok, több nyelven szólok, s errefelé megbecsülik az ilyen embert. Feleséget vehetnék, valamely gazdag kalmárnak szép, forróvérü lányát, s boldog perpatvarban élném le életem az univerzitás árnyékában, egy fészekalja gyerekkel. Messze a kiszámíthatatlan, s kibékíthetetlen Erdélytôl s a magyaroktól.

Tovább mehetnék: vissza Ferrarába, vagy Bolognába vagy Firenzébe, esetleg Rómába, a szent városba. Vagyont gyüjthetnék, tudós lehetne belôlem. És ki tudja, egyszer talán házat építhetnék abban a völgyben is, ott lenn Toszkánában, Bolsena mellett. Ha csak rágondolok is elszorul lélegzetem, és kalimpálni kezd a szívem, mert ott van a világ köldöke, s ha van ez embernek helye a világon, akkor nekem ott lenne, abban a völgyben, a tó partján, az évszázados öreg tölgyfák alatt. Az olaszok szent helynek tartják, s azt mondják, Bolsena városának valamely régi istene lakott ott, még a Róma elôtti idôkben. Elhiszem, mert magam is éreztem ezt a szellemet a tölgyfák alatt.

Meglehet, soha többé nem látom viszont azt a helyet. Az ember néha elmegy önmaga mellett, és észre sem veszi valós lényét. Ezt tanította Guarino mester is Ferrarában, ha akkor nem is értettük meg tanítását.

De késôbb, Pádovában, azt tanították hogy vállalni kell a sorsot, ahogyan Szókratész, és Seneca is tette azt. A sors elôl menekülni képtelenség, és balgaság: ezért hát szembe kell mennünk azzal, mit számunkra tartogat.

Hát ezért, vagy ezért is haza kell mennem, akkor is ha nem érzem már hazámnak azt a helyet. Mert odaszülettem mégis, s mert így kívánja ezt sorsom, mely kora gyermekkorom óta Mátyáshoz kötött.

Aztán meg tartozom is ezzel. Tartozom a váradi püspöknek, és mindazoknak, akik tanulni és világot látni küldtek, hogy nemzetemnek s országomnak hasznára legyek. Tartozom a hívott szóra válaszolni, mert mégiscsak katonacsaládból származom, s nem gyáva módra szökhetem meg onnan, ahol szükség van rám.

Elvégre ôseim nyugosznak ott, s rokonságom él azon a földön. Ott van valahol édesbátyám, Máté is, aki fél órával hamarébb született, s ezért övé lett a kard, s enyém a penna: holott történhetett volna fordítva is.

Végezetül pedig, tartozom nagyapámnak, az öreg Lászlónak, aki ötven éven keresztül szolgálta ezt a hazát. S tartozom az öreg Vajkunak, ki maga is odahagyta földjét, hogy unokájából majdan Isten akaratából király legyen.

Nincs maradásom e helyt, távozni se bírok e helyrôl

hív a parancs, és maraszt éppoly erôs kötelék.

Jánusz verse jár fejemben. Jövô héten haza indulunk addig még egyszer végigjárom Pádovát, az univerzitást és a könyvtárat, elköszönök a csapszékekben, s búcsút veszek talán végképp a napfényes Itáliától

Enter content here

Enter supporting content here