Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Boldizsár

Ma délelôtt apámmal találkoztam a kancellárián. Megöregedett szegény, s megkehesedett: már csak a bor, és a penna tartja benne a lelket. Ott ültek Volfárt mesterrel, a vajda asztronómusával, s lógatták fejüket: hogy meglátott, felkelt s megölelt, meg borral kínált. Pedig most is haragszik, s nem békül nyakasságában. Igaz, mielôtt bémentem volna, kardomat kívül hagytam a pitvarban, hadd ne ingereljem. Ha már szándéka, s akarata szerint nem is lettem pennarágó, legalább fegyveresen ne lásson, s ne bosszankodjon békevágyó lelke.

Pedig nemigen tehetünk róla, hogy letértem az útról, s nem lett belôlem tudós ember s literátus, amilyen ô maga, meg nagyapám volt. Inkábbat ôk maguk estek messze a fától: merthogy mégiscsak székelyek volnánk, hetedíziglen, s vér vízzé nem válik. Nem fült fogam a tintaleveshez, s még kevésbé a reverendához: noha szerettem, s mindmai napig szeretem a tudományokat. Három kerek évet tanultam Bolognában a király pénzén, míg végképp búcsút nem intettem az univerzitásnak, s Lackfi István seregéhez nem csatlakoztam Nápolyba menet. Okos cselekedet volt, bár apám majd szélütést kapott, s azonmód kitagadott örökségembôl.

Nemigen számított a kitagadás, még meg is tréfáltam az öreget, mert a nápolyi zsoldból megvásároltam Csíkban, Bánkfalván Sövér öregapám elárvásodott földjét, s birtokrészét. Befogadtak a csíkiak, ha jövevény voltam is, mert magam is székely vagyok. Sok éve már ennek: immáron saját tízesemmel járok hadba a mindenkori székely ispán mellett.

Soha ilyen jó idôk nem jártak a székelyekre. Jó királyunk válott Lajos, s a régi öregek szerint sem volt ilyen kedvezô uruk Béla király óta. Nyilván, mindenkinek nem lehet kedvére tenni: a lengyel urak fanyalognak Lajosra, a magyarok sem éltetik mind, s a csehek sem örvendeznek mód nélkül. De nekünk, székelyeknek bizony jó urunk, s alig akad ház, ahol ne fohászkodnának érte. Mert gyarapodott uralma alatt alatt a vitézek vagyona s a falvak népe; jó és méltányos törvények szabják meg az úri és vitézi rendet, s okkal, nem ok nélkül csapolódik meg a székely legények sürü vére.

Békesség van az országban, s ritka dolog ez a székelyek földjén: mert harminc éve annak, hogy ellenség be nem tette lábát, s országon belül nem volt háborúság. Aki fegyvert visel, s törzsökös székely ember, csupán véradót fizet a királynak, semmi mást, s a seregnek egyharmada tartozik külországba ispán alatt Ôt kísérni. Kétharmada otthon gyarapodik, s szükség esetén védi a határt s mind a szorosokat noha benôtte már a fü a Kun- s Oláhországra nyíló kapukat.

Csoda-e hát, ha meghalni is készek vagyunk érette?

Hiszen ha egyebet ne tett volna: kiverte mind a tatárt Erdélyországból, s aki székely, tudja, hogy ez mit jelent.

Kétszer vezetett talján földre: s kétszer tértünk vissza dicsôséggel onnan. Bulcsú horka óta nem adóztatott senki talján földrôl a székelyek közül: s lám, Lackfiak seregében magam is kétszer kértem s kaptam váltságdíjat: egyszer a trieszti városbíróért, másszor valamely velencei dús kereskedôért.

Bodonyt várát feldúltuk, Stracimir bolgár királyt vasban hoztuk magyarországra hübéri esküt tenni.

Kétszer jártunk hadat Litvániába, hol letörtük a vadaknak nyakát, s hüségesküt vettünk, s keresztyén hitre térítettük a pogányokat. Török ellen mentünk , s Lajos király maga állotta a sereg élére.

Havaselvén, igaz, nyomorult módon veszett oda sok székely az oláhok tôrvetése miatt. Miklós vajdának testét, nyugodjon békében, harmadmagammal, csíkbánkfalvi székelyekkel ragadánk ki a csatából, s hoztuk méltó nyugovásra. De bosszút állott érettük Garai Miklós nádor, serény s hadratermett ember, s Lajkot, az oláhoknak vajdáját keserü kenyérrel etetvén verte vissza hegyi rejtekükbe, s azóta Szörény s Törcs vára vigyázza az oláhok s kunok álnokságát.

Bolond lettem volna annak idején apámra hallgatni. Írhatnám most árkusszámra a papirosokat, s reszkethetnék a vajdák, s ispánok kegyéért. Ilyen idô ritkán jô a nemzetek életében: s ha mely nemzet, mint a székely, hadakozásra termett, hát ne tagadja meg önnön természetét.

S lám, most mégis bajok vannak, s nyugtalanság környékezi az országot. Azt mondja Volfárt mester is, rosszul állnak a csillagok, s declinatióban Saturnus.

Tudom ezt nélküle is, mert ezért van uram, az ispán a vajdánál. S ezért nyugtalankodik szerte az országban minden egyes ember.

Nagybeteg a király.

Gondtól fekete az uraságok arca, s egymásnak adják a kilincset a külországok küldöttei. Prémes, hermelines lengyel urak járnak fel s alá, mint a prédára éhes hiúz; csehek, bolgárok, s a bizánci Paleológusnak emberei taposnak egymás sarkára, oláh követek settenkednek, s még egy nagyszakállú törököt is láttam a minap errefele ügetni. Fekete csuhás domonkosok, barna kámzsás ferences barátok viszik-hozzák a híreket.

S hogy Budavárán mi lehet, mikor itt, Fejérváron ekkora felbolydulás van, arra gondolni sem jó. Adja Isten, ne legyen a bajból szerencsétlenség, s maradjon meg a király: mert nem olyan öreg még, csak ötvenhatodik éves, noha ebbôl negyven évet uralkodott, s nehéz teher a korona.

Negyven év alatt visszahozta az Árpádok dicsôségét. Megtehettem, mert bár idegen házból szállott a magyar trónra, benne is vala jócskán az Árpádok vérébôl: anyai nagyapja V. István volt, s dédapja országépítô Béla királyunk. Büszkén tartotta rokonságát, s budai palotáját Attila várának neveztette.

Megôrizta az örökséget, s gyarapította azt: koronája alá tartozik Lengyelország, Bolgárország, Dalmáczia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria avagy Vörös-russzia, s mindkét kun ország, Valáhia és Moldova. Salernónak fejedelme, Nápoly, Szicília, Apulia, Kalábria és a szent Angyalhegyi javadalom ura.

S ennek a nagy királynak, az ismert világ legnagyobb emberének nincs fia. Nincs örököse a trónnak, ha elsötétül az ég, s lefut róla a királyi csillag. Két leánya pedig kétféle veszedelem az országra, s mellettük mind az Anjouknak egész rokonsága.

Most érkezett a hírvivô Nagyszalonta felôlrôl: fekete kopját lobogtatva vágtatott be a várba, s levonták a zászlót a toronyról.

Meghalt Lajos, a magyarok királya.

Én legalább elmondhatom, hogy egyszer életemben láttam a Királyt: a litvánok elleni csatában. Közepes magasságú embernek látszott, haja, szakálla göndör. Büszke tekintettel s fedetlen fejjel lovagolt el fekete ménlován a sereg elôtt. Bátor ember volt, s derék vitéz: maga is részt vett a csatában. Jó verekedés esett ottan, s megnövekedett Lajos és a magyarok koronájának hatalma. Dupla zsoldot kapott mind a nyolcezer székely, s egy sem akadt közülük, aki késôbb hazatérni akart volna, noha elmúlt a királynak kijáró három hónap, ameddig külországi hadban szolgálni köteles minden székely vitéz.

Kedvünkre hadakoztunk Lajos alatt, s Isten segedelmével ezután sem lesz vége a világnak bár azt csak az Öregisten tudja, hogy ezután mi lesz, hova s ki felé hajlik a koronának keresztje s az országurak akaratja.

Mi, székelyek, ezennek hazamegyünk a föld s a család mellé, s megvárjuk amíg az ispán megint szólít. Addig még kitart a gazdaság, s nem hal éhen senki, amíg a föld füvet terem, s legelni tudnak a lovak. Beszólok apámhoz, s elbúcsúzom tôle. Ha úgy akarja, hazaviszem a birtokba. Sok keresnivalója immár neki sem marad itten.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.