Sok bölcs embert láttam életem folyamán. Közülük kettônek köszönhetek a legtöbbet: nagyapámnak, Gyürknek, és Kálmánnak, a magyar királynak.

Nagyapámnak, aki elmondta nekem, hogy létezik valahol ez a hely, és úgy mondta ezt, hogy én mindenhol megtaláljam: a norvégok földjén, Itáliában és legvégül, igazából itt, Erdôelvén is. Neki köszönhetek mindent: mert fegyvert fogni, férfiként élni és magyarul szólani egyaránt tôle tanultam.

Kálmán királynak köszönhetem, hogy enyémnek mondhatom ezt a megálmodott helyet. Levelem van róla, királyi pecséttel. És fegyveres embereim, akikkel megtartom ezt a helyet itt, a gyepüelvén: mert az én birtokom határa az ország határa is, és birtokomra kóbor marha sem léphet tudomásom nélkül.

Harminc év szerzeménye ez a föld. Harminc évi bolyongás, harminc évi nehéz szolgálat bére. Harminc év alatt három országnak három királyát szolgáltam, s hadat viseltem a világnak mind a négy tájékán.

Tizenhat éves voltam, amikor nagyapám meghalt, s én Olaf udvarába kerültem. Jó híre volt Türker nevének, nagyapám hírét ismerte minden valamirevaló vitéz, s Harald király melletti vitézségérôl talán manapság is énekelnek a hosszúszakállú skaldok.

Egy év után már hadba kísértem Olafot, és csatában megöltem az elsô embert. Aztán, a zsákmányosztás során bajtársamat, a svéd Kalfot is. Sok rokona maradt otthon ennek a svédnek: sokat és sokakkal kellett volna megverekedni, s elébb-utóbb valakit nyilat röpített volna hátamba nemzetségébôl. Úgy döntöttem, nem megyek haza: Normandiába mentem, mert akkoriban arra ment minden valamirevaló ember, aki kardot fogott és szerette az ezüstpénzek csengését. Jó idôk jártak az ilyen emberre a Guiscardok seregében és késôbb, Róbert kíséretében; s miután Róbert fejére tette a szicíliai koronát, úgy éltünk, mint hajdan apáink Harald udvarában. Nagy becsülete volt akkoriban ott lenn, délen az északi kardoknak.

Egy napon aztán megérkeztek a magyar király, Kálmán kérôi Felíciáért, Róbert lányáért. Én fogadtam, és én vezettem a követek kíséretét, mert én beszéltem nyelvüket. Nagyapám soha más nyelven nem szólott hozzám, noha maga is több nyelvet bírt, mert, akárcsak én, több udvarban is szolgált. Anyámmal és apámmal svéd nyelven beszélt, a kereskedôkkel gótul, az orosz rabokkal szláv nyelven, velem pedig magyarul. De magyar embert, magyar vitézeket ekkor láttam elôször, Róbert udvarában.

Olyanok voltak, amilyennek hírük mondta: távoliak, büszkék és idegenek. Sastollas süvegükben, kényelmesen ültek vagyont érô lovaik hátán. Nemcsak lovaik értek vagyont: de köntöseik és fegyvereik is. Eleinte azt hittük, a leánykérés pompája kedvéért akasztották magukra teljes vagyonuk. Ma már tudom, hogy nem így volt, hiszen akármelyik magyar úrnak díszesebb a viselete mint az északi királyoknak de ezt a pompát én sosem tudtam megszokni. Takarékos embernek neveltek, s a világ legtöbb részén habozás nélkül megölnék viselôjét a mentéken viselt ékszerszámok egy tizedéért is. Talán csak az arabok, s az arabok fôemberei ilyen pompakedvelôek s ilyen gôgösek.

Szívemhez közel azonban ott, a palermói udvarban nem a fôurak, hanem a katonai kíséret állott. Könnyülovasok voltak, vértezet nélkül: kemény arcú, barna emberek, és szükre vágott szemükkel mintha örökösen napba néznének. Hajukat varkocsba fonva hordták, akár a pogány svédek papjai. Oldalukon hajlított, magyar kardot viseltek, torokszúró kés, apró fejsze, íj, tegez és lobogó farkú kopja volt felszerelésük. Tiszteletet keltettek, noha zömükben fejjel is alacsonyabbak voltak a normann vitézeknél.

Székelyek voltak, siculicanusok: nagyapám, Küsmöd vére. Az olaszok papjai úgy tartottak, ôseik onnan, Szicíliából mentek el, hiszen ezt ôrzi nevük is ez azonban aligha igaz. Maguk a székelyek csak nevettek ezen: kivillant erôs foguk, és vezetôjük süvegét félrecsapva azt mondta, legfennebb az itt lakóknak ôsanyáit ismerhették Attila idejében, mert akkoriban sürün látogatták erre.

Egy hónapot ült a küldöttség Róbert udvarában: ennyibe tellett a magyar uraknak megegyezni Felícia és Kálmán házasságáról. Róbert király napokon keresztül részeg volt örömében, mert nagy megtiszteltetés érte házát. Erôs szövetségest kapott, és békét a szigeten, mert Orbán pápa akkoriban Kálmánnak barátja és pártfogója volt.

Akkor is részeg volt, amikro elébe járultam, és megkértem, engedjen el engem is Felícia kíséretében a magyarok földjére. Részeg volt, de tisztességgel elköszönt vállamra tette kezét, s hétévi szolgálatomért hetven aranyat és lovat adott. Végezetül pedig írást kaptam a szállásmestertôl, és én, Rolf Türkersson a hercegnô testôrségének kapitányaként hagytam el a palermói udvart.

Huszonkét éve ennek: s húsz éven át szolgáltam ezután Kálmánt, a magyar királyt. Furcsa ember, és jó ember volt. Bölcs, és szomorú ember volt: de más aligha lehetett, mert megverte ôt a sors, kétszeresen is: nyomorék testével és tetsvéröccsével. Egyikrôl sem tehetett: mindkettôt úgy örökölte és rengeteget szenvedett miattuk. Felícia, kinél szebb nôt keveset láttam a világ négy sarkában, undorodott érintésétôl, noha megpróbált jó felesége lenni; öccse, Álmos herceg ellen pedig ötször kellett pajzsot rántania maga védelmére. Csak hatodjára fenyítette karddal, s akkor sem ölette meg, csupán megvakíttatta, fiával egyetemben. Jámbor ember volt, mert bárki más elsôre megölette volna a pártütôt.

Húsz év alatt kétszer szólott hozzám a Király. Elôször, mikor a belsô testôrzôk közé kerültem: azt kérdezte, mi a nevem, és hol van otthonom. Azt mondtam Neki, katona vagyok, nincsen úri nevem, s otthonom sincs. Bólintott és továbbment. Sokáig azt hittem, nem hallotta, vagy nem értette válaszom. Sok idôbe telt, míg megértettem bólintását: tudomásul vette.

Nem szeretett sokat beszélni. A katonákat sem szerette, s azt hiszem, az uralkodást sem. Feladatnak nevezte, és úgy is viselte a magyarok szent koronáját. Tiszttartóként, gazdaként és törvénybíróként igazgatta az országot.

Azt hiszem, csak feleségeit szerette: Felíciát, és késôbb Euféliát, az orosz szajhát. És ezért is boldogtalan volt, mert az egyik irtózott érintésétôl, a másik pedig megvetette és megcsalta Ôt. Északon, vagy akár a normannoknál lefejezték volna az ilyen szajhát, aki bemocskolja a királyi ágyat. Az arabok elevenen olajba fôzték volna, s Bizáncban forró ólmot öntöttek volna testnyílásaiba. Kálmán szelíd kézzel elbocsátotta, és fattyújával hasában hazaküldte Szuzdalba, apjához. Magam kísértem el az orosz kapuig.

Nehéz sorsú ember volt Kálmán, s ezért nehéz sorsa volt azoknak is, akik hívek maradtak hozzá. Békeszeretô ember volt, élete jórésze mégis háborúságban telt el. Szerette a bölcselkedést, de olyan világban élt, amelyik megvetette, s gúnyosan Könyvesnek nevezte érte. Egyházi embernek indult, püspöknek, s a Pápa barátjának: mégis ellenük kellett fordulnia, mert így követelte az ország, s a nemzet érdeke. Talán a papok átka miatt volt ilyen szerencsétlen: mert átkozni bizony sokan átkozták az elkobzott birtokok, s a papi cölibátus bevezetése miatt.

Néha én, a hazátlan zsoldoskatona szinte megsajnáltam a magyarok királyát. Csak azért nem, mert királyt sajnálni mégsem lehet. S lehetett Kálmán bármilyen boldogtalan, mégiscsak hírneves, erôs király volt, magyarok királya. Árpádok vére folyt benne, s néha még így, gyarlóságában is emberfelettinek látszott.

Hat háborúban fordultam meg Kálmán zászlaja alatt. Hatszor gyôzött: s csak azért nem volt korának legnagyobb hadvezére, mert nem szerette a katonáskodást. Négyszer nyertünk úgy csatát, hogy az ellenfél puszta hírétôl letette a kardot, és meghajtotta fejét elôtte. Attila vére folyt benne, bizonyosan: mert nemcsak jó hadvezér volt, de szerencsés is, s ez néha még az elôbbinél is fontosabb a hadakozásban.

Ebbôl a szerencsébôl nekem is jutott. Nem volt könnyü életem Kálmán szolgálatában, de nem panaszkodhatom, mert bôséges jutalmat kaptam vérem és verejtékem hullásáért. Húsz év alatt nem volt puha derékaljam; sem vetett nyoszolyán, sem asszony karján nem pihent fejem, s nem volt más házam mint a testôrzôk szállása. Harcoltam arabok, németek, csehek, taljánok, morvák, dalmátok, görögök ellen, s egy ízben hajdani, normann bajtársaimra kellett kardot fognom. Volt olyan is a lovagok között, akit még Roger udvarából ismertem: s volt, akivel még szót is váltottam a csatában. De kardom ura nem én voltam, hanem Kálmán, akihez végképp hozzákötöttem sorsomat.

Pedig: nem szerette a katonákat. Megbecsülte a jó vitézt, de nem szerette, s gyakran mondogatta, hogy a békességhez nem szokott katonaember önmagának s az országnak is veszedelmére van. Nagy igazság van ebben is, noha magam ugyan nem szoktam a békességhez, de ország veszedelmére sem voltam soha.

Másodjára akkor szólott hozzám a Király, amikor elbocsátott szolgálatából. Húsz éve szolgáltam akkor már udvarában, s én voltam a testôrzôknek rangidôse. Nagybeteg volt akkor már, de magához hívatott, s megköszönte a szolgálatot. Végezetül azt mondotta, húsz év alatt bizonyára megtalálhattam nevem és otthonom. Kérjem hát, és megadatik nekem mindkettô, mert híven szolgáltam a Királyt és a Koronát.

Ezt a helyet kértem, e hegyszorost a Kárpátok könyökében, ôsapáim szállásterületének keleti végét. Ezt kértem, mert itt élt nagyapámnak idehagyott nemzetsége, s katonaembernek való hely ez: kunok, kóbor népek lakoznak a gyepüelve mellett, s a hegyek túloldalán. Nehezemre esne nekem leszokni már a katonáskodásról. Fegyverre születtem, s így is fogok meghalni.

Ezt a helyet választottam azért is, mert nagyapám egy ilyen völgyrôl, és ilyen hegyekrôl szólott gyermekkoromban. Megtaláltam azt is, fenn, az itáliai hegyek között, ahová nagyapám mindvégig visszavágyott. Ennek mása volt az: csupán a tó hiányzik innen. Helyette tiszta vizü, gyors hegyi folyó szeli ketté ezt a völgyet. Ha elrekeszteném folyását, tó lenne belôle. Nem teszem, mert jól van ez így, ahogy van. Azt a helyet és ezt a helyet nem a tó teszi, hanem valami más, amirôl nem tudom, mi az: csak annyit tudok, hogy hazahoztam nagyapám álmával együtt ide, Erdôelvére.

Tölgyfából, kôbôl erôs házat építettem a dombhátra. Földhányással, palánkkal kerítettem: udvaráról belátom birtokom határait, a hegyek gerincét. Pihennivaló hely ez a magamfajta öreg sasnak.

Egy évszázadnál is több ideje immár annak, hogy öregapám apja Küsmöd, Halom nembéli fôember kirepült nemzetségének szállásáról. Kijevtôl Szuzdalig, s a norvég partoktól Normandiáig sodorta ivadékait a sors szele. Egy évszázadba, s harminc évi fegyveres szolgálatomba tellett, míg végre idegen névvel és királyi papírral tarsolyomban, én Rolf, Naskalat, Terkô, s mind a gyimesi gyepürészek ura hazaérkezhettem soha nem látott otthonom földjére.

Szerencsés embernek mondhatom magam: mert van akire nevemet és címemet hagynom. Bár késô lenne immár asszonyt vennem, s tudomásom szerint fiat sem hagytam magam után a világban: velem élnek unokaöcséim, nagyapám fivérének unokái. Gyürk nagyapám testvérének, a Kijevbôl hazaszármazott Zsombornak unokáit vettem magam mellé: kegyvesztett apjuk valahol görög földön bolyong, ha él még, Álmos herceg kíséretében. Jó helyen vannak itt velem: bolyongtam helyettük eleget én magam.

Most, immár számomra is eljött a megnyugvás ideje. Harminc évi hadakozás után már piheni sem lehet, csak nyugodni: el sem ernyed már izom. De jólesik házam tornácáról elnézni a sasok röptét a hegyek gerince felett, és megpihentetni szemem az ôrtálló katonák tollas süvegén.

Esténként, alkonyatkor, kezemben kupa borral számbaveszem életemet, és úgy találom: jó ez így, ahogy van.

Földre loccsantok egy áldozatnyi kortyot, s köszönetet mondok érte nagyapámnak, Gyürknek, és Kálmánnak, a magyarok királyának.