Tizenöt éves voltam, mikor elôször indultam hadba. Jövô tavaszon fiam is annyi lesz, s ha Isten is úgy akarja, magammal viszem. Úgy üli meg a lovat, ahogyan az én fiamnak ülnie kell: íjjal, kopjával, fokossal pedig jobban bánik, mint én az ô korában. Ráadásul nekem apám sem volt, aki mellé csatarendbe álljak, aki elkapja lovam zabláját, és erôs kézzel fogja fel a balról esô csapásokat. Az én apám, Bod, meghalt valahol frank földön, csupán jó híre érkezett haza. Öregapám, az öreg Barsz nevelt, ki naphosszat a régi, szép idôkrôl mesélt: a pozsonyi nagy harcról és az itáliai kalandokról.

Szép idôk lehettek az öreg idején is: de ma se panaszkodhat senki a hét magyar országban. A nemzetségek legelôi kövérek, a marhák sokasodnak, s minden házban, hol hadrafogható férfi lakik, bôven akad arany- és ezüst. S ahol férfi nincs, ott is akad elegendô élelem mindenkinek.

Keleten, a bizánci császár adót fizet a magyaroknak. Nyugaton a frankok rettegik nyilainkat, délen a bolgárok elbújnak, ha lovaink dobogását hallják, keleten pedig a besenyôk részt kérnek a dicsôségbôl és hadaink mellett járnak. Bulcsú, Taksony, Tormás, Lél, Súr hadai Rómától Bizáncig, Kórdovától Kijevig sarcolják a világot. A magyarok földjére emberöltô óta nem lépett ellenség, s a magyarok nemzetségei közé számolják immár a jászokat, a várkonyokat, a kálizokat, az erdôelvi nándorokat, s mióta Barsz nagyapámék Kijevben a magyarok elébe mentek, a mi eszikül nemzetségeinket is s a százkét nemzetség mindenike kiállít legalább egy ezeredet. Százszor ezer kard villan meg, ha kell: és ezerszer ezer nyílvesszô takarja el a napot.

Megjártam mind a négy világtájat, melyre kardjával mutat a kende. Elsô utam a gyula kíséretében Bizáncig vezetett: mint eszikülhöz illik, besenyôkkel verekedve váltam vitézzé. Két év múlva Bulcsú vezér, a nyugati horka nagy hadjáratában harcoltam messze Hispániába a mórok ellen. Ott voltam Hugó, a talián király zsoldjában, aki tíz véka ezüsttel vásárolta meg kardunkat: minden harcos annyit vihetett belôle, amennyi két kezének öblébe fért. És ott voltam öt múlva újra, mikor ugyanennyi ezüstöt adott a béke fejében. Sokan voltak közöttünk, akik ennyi ezüstöt nem láttak még, s mikor elmagyarázták nekük, mekkora gazdagságot kaptak, elôször nevetni kezdtek, majd lovakban számoltak és aggódtak, hogy nem lesznek elegendôk az otthoni legelôk. Bulcsú vezér is nevetett a vitézeken, és azt mondta, akinek otthon nem lakik jól a lova, magával viszi idegen mezôk füvét enni. És következô évben magával is vitte a legvitézebbeket Bizáncba, vendégbarátjához, a császárhoz: vele együtt mindannyian felvettük a keresztet, ettünk a császár kenyerébôl, részesültünk ajándékaiból és belekóstoltunk a császári udvar ágyasaiba.

Szabad eszikülként és magyar vitézként harcoltam bolgárokkal, görögökkel, mórokkal, frankokkal, rómaiakkal, taliánokkal, csehekkel, morvákkal, langobárdokkal és varégokkal. Egyetlen törött csontom sincs: sebhely is csak annyi, mennyi díszére válik a férfiúnak.

Lovaim száma töménytelen: tiszttartó dolga számon tartani ôket. Asszonyaim házában öten várják úri kedvem, lányaimért pedig kedvem és rokonságom keresik az úri házak fiai. Szállásomat két folyó is öntözi, erdeimben számolatlanul nô a fa. Vashámorom van, kôbányám. Úr vagyok.

Bencébôl, egyszülött fiamból, ki majd, ha Isten is úgy akarja, a Halom nembéliek minden vagyonát és tisztességét örökli, erôs és életrevaló legény lett. Ha Boldogasszony megsegít, születhet még fiam: de ha nem, hát nem elégedetlenkedem - ebben az egyben is nagy örömem lelem. Tavasszal magammal viszem, és Bulcsú vezér seregében együtt nyargaljuk be a nyugatra esô termékeny völgyeket. Ideje, hogy világot lásson: Barsz nagyapám szerint, nyugodjon békében, az ô korában már minden eszikül legény megért a vérontásra: ilyenkor már sürüsödik a vér, és jobban feszül az íjhúr.

Úgy beszélik, jövô tavaszon Itáliába vezet a hadak útja. Jó lesz az úgy: fogadalmam ügyébe esik. Visszamegyek az álmok völgyébe, és fiam is magammal viszem.

***

Bizonyosan igaza van a táltosoknak és az énekmondóknak. Vannak vizek, amelyeknek ízét nem lehet elfelejtenis aki annak vizét issza, vágyik annak szíve vissza.

Az öregek se felejtették el soha Etelközét. Apósom, s a magyarok öregei se tudják elfelejteni az etelközi vizeket, akár a Duna, akár a Tisza, akár a Maros mellett élnek. Pedig: a víz víz, és a föld föld. És mégis.

Én magam sosem láttam Etelközét, sem annak messzi folyóvizeit. Sokfele jártak hadaink, de arra valahogy nem akaródzott senkinek haddal menni: és nemcsak a besenyôk miatt. De azért is, mert valahol mégiscsak atyánkfiai laktak arra, s a öregapám öregapjának öregapja azokat a vizeket itta. Szívünk megdobban Etelköz hallatán, s bár elszakadtak tôlünk, eszikülöktôl, a Szeret melletti Örlecz nembéliek is atyánkfiai, noha besenyô módra öltözködnek, s beszédük is oda hajaz. És mégis...

Furcsa dolog a vér szava. Sokan vagyunk magyariak és sokfélék de valamiképp együvé tartozunk. Fekete, göndörhajú kazárok, karcsú korasszánok, magas, szôke várkonyok, szélesvállú besenyôk ivadékok, szálas, szívós eszegelek és mégis, egy ütemre dobban szívünk, a táltosdob és lovaink lába. Áldozatkor vagy a szer tartásán érzem, egy vagyok nemzetségemmel, ôseimmel, a földdel és a vízzel: és egy vagyok mind a százkét nemzetséggel, azokkal is, akik öregapám idején jöttek ki a belsô pusztaságokból. Ôk, a magyarok még emlékeznek a régi szállásokra mi azonban olyan rég eljöttünk, hogy csak a regösök dalai emlékeznek, s szertartásaink némelyike: hogy halottaink arcát keletre, ôseik felé fordítjuk.

Nyugaton senki nem élt közülünk. Senki nem tud, nem hallott és nem bszélt soha errôl. És mégis, ott nyugaton olyan vizet ittam, hová szívem visszavágyik. Hugó király földjén, a latinok tuszkánnak nevezett vidéken van egy hely, ahol azt éreztem, amit csak szertartáskor, vagy áldozáskor szoktam. Ismerôs volt a fü, a fa, a föld, az ég. Ismerôs volt a víz íze, és álmomban nem egyszer láttam azokat a hegyeket. A bércek közötti völgyben simavizü tó csillogott, s mikor megkóstoltam vizét, olyan gyengeség fogott el, mintha megrészegedtem volna. Néhány tölgyfa állott ott: leültem, és hosszú idôn keresztül hallgattam. Megölhetett, lenyilazhatott volna bárki ember fia: elrévültem, akár a táltosok. Sasvijjogásra riadtam: nagy, fekete sas szállt el jobbra a tó fölött, s én bizonyosan tudtam: visszatérek még oda, és nem leszek egyedül. A turulmadár jó jel nekünk, s összes nemzetségünknek. Megitattam lovamat is a tóból, és a többiek után eredtem.

Mire a hadat utolértem, otthonról érkezett hírvivôt találtam. Azt üzenték: meghalt öregapám, Barsz, a nemzetségfô: nyugodjon békében. És fiam született, Bence. Új életnek vize fakadt nemzetségünkben.

***

Nemzetségem feje vagyok. Birtokom messze nyúlik, ivókupámban erôs, vörös bort töltenek asszonyaim, szívemben béke van, szép lányaimban és erôs fiamban pedig új élet és új nemzetség sarjad.

Istennek legyen hála ezért. Jövô tavasszal, Bulcsú vezér hívására fiammal együtt bemutatom érte a véráldozatot.