Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

A Fejedelem

"...a havasos földet magok fegyverekkel nyervén s azt magok között Tribusok, Nemek és Ágok szerint felosztván, Árpád idejéig egy vezér alatt valának, kit egyezett akaratból választottak.

A végre, hogy a külső nemzetek ellen hadi vezérek légyen, egyházi és polgári törvényeket szolgáltassan ki, a közönség végezéseit kihirdesse, azoknak azoknak általhágóit megbüntesse s ezek az ő lakhellyében előtte ketté vágattassanak.

Lakhellye Budvára vala, a mellyet régi Rabanbán Buda Nábu Fileim még Atilla birodalmának elromlása előtt épitett volt, és ebben az anyavárosban szolgáltatnak vala ki a Nemzet gyülésében a Nemzetnek minden törvényei."

Fejedelem vagyok.

Nem földmüves, nem pásztor, nem gyalogos, vagy lovaskatona, még csak nem is kereskedô, vagy fôember: hanem fejedelem.

Mindennek persze semmi jelentôsége. Nem ez a fontos, hanem az hogy ennek a népnek vagyok fejedelme. Nemlétezô fejedelem, akinek neve elveszik: nem vésik kôbe, és nem írják pergamenre. Azt sem tudják majd, hogy valaha éltem. Elfelejtenek majd, népem fülébe ólmot öntenek az évszázadok, szemük világa elveszik, s csak a lélek legmélyén sejlik föl néha a múlt, s e múltban én magam, arctalan, fejedelem alakú ürként. Kívánság leszek, mítosz, hazugság, legenda, ima. Senki sem leszek, de az halhatatlanul.

Ismerem ezt a népet, hiszen fejedelmük vagyok: úgy ismerem ôket, mint fej a testet, holott nem vagyok egészen közülük való. Büszke, okos, egyenes, harcias, dolgos nép és alázatos, buta, sunyi, gyáva, lusta nép ha úgy hozza kedve. Napnyugat és Napkelet ereje feszül bennük: de kétfele húzza ôket, és széttépi lelkük.

Minden más nép megôrül tôlük. Nem bírták ôket az avarok, a bolgárok, a görögök, a gepidák és gótok sem talán atyjafiaik, a hunok sem értettek szót velük. A magyarok pedig csak szót értenek, semmi mást: egy nyelvet beszélnek, de lelkük vadidegen egymástól.

Sem elôttem, sem utánam nem volt, és nem lesz többé fejedelmük: nem olyan nép ez, melynek kétszer is telne fejedelemre. Vissza-visszasírnak majd részegen, mámorosan még ezredév múlva is: de nyakukba többé nem vesznek fejedelmet. Királyok, császárok, ispánok, vajdák, gyulák ügyelnek rájuk: elszegôdnek majd ide-oda, és vérrel, karddal adóznak annak, aki békén hagyja ôket, mert ilyen nép ez: azért harcol, aki békében hagyja ôket. Jó katonák, de nem szeretik a harcot; építészmesterek és nem építenek városokat; atyjafiai mind egymásnak, és alig van két háznépe, mely békében élhetne egymással.

És elalszanak néha, évszázadokra, mint télen, barlangjában a medve: lelkük megfagy, és az ébredésig elálmodoznak a hajdani dicsôségrôl, a nagynevü ôsökrôl, a világrázó hatalomról, miben soha nem volt részük, és rólam, igen, rólam is. Felnéznek majd a tejútra, és várnak rám: pedig tudják, hogy nem jövök, de mint a keleti emberek általában: szeretnek várni, mert a várakozás maga az élet.

Sóból, aranyból és rabszolgákból élnek: jól. Gazdagabbak, mint némely nyugati nép, mert senkinek nem fizetnek adót. Nincs szükségük erre a vagyonra, mert nem élnek vele: és mégis, képesek hadba vonulni, és meghalni érte, de adót senkinek nem fizetnek, még nekem sem: csak ajándékot adnak, mint az urak között szokás: lovat. Pedig szemük sem az aranytól, sem a sótól, sem a vlah rabszolgáktól nem csillan fel: csak a lovaktól, e tarka lovaktól, melyeket valahonnan messze Napkeletrôl hoztak magukkal.

Igen, valahonnan napkeletrôl jöttek: de olyan régen, hogy odáig még az én szemem sem ér el, pedig látó vagyok. Ôseim és unokáim szemével látok, látom a kerek templomokat, látom a valaha belakott és belakandó hegyeket és folyóközeket, mocsarakat és síkságokat, palotákat és csatatereket. Mindezt látom, olyan tisztán, ahogyan itt, szemem elôtt a hegyek gerincét. De e nép gyökerét nem látom sehol: belevesznek a napkeleti fénybe. És mégis ott vannak nyugaton is, és délen is látom tüzhelyeiket:pedig csak egy maroknyi nép, mely sosem tudott egy mégoly kis hazát sem belakni: soha nem volt, és soha nem is lesz több. Nagyobb, erôsebb, kitartóbb népek vesztek el és vesznek ki: ezek azonban nem, minthacsak magnak hagyná ôket a Teremtô. Mintha csak ez lenne hivatásuk: a megmaradás. Hiszen minden népnek hivatása és szabott ideje van: tízszer száz évet kap minden nemzet, semmivel sem többet: harminchárom emberöltôt. Erre a népre azonban erôtlen ez a törvény: ha tudnák is, legyintenének rá csupán. Lerázzák magukról a törvényeket, mint kutya a vizet: betartják ôket, szó nélkül, aztán egyszer csak lerázzák magukról.

E törvényeket "egyezett akaratból", magam, a Fejedelem hirdetem ki, "közönség végzésébôl". Meg, persze, a bolgár cár, a magyar nagyúr, a bizánci császár végzésébôl, és egyeztetett akaratából. Népem ezt nem tudja, illetve nem akarja tudni: ezért választattam fejedelemnek, én, aki csak félig vagyok vérükbôl való.

Apám nem volt fejedelem, nagyapám még kevésbé, és, meddig az idôben visszalátok, senki más nemzetségembôl: és mégis, íme, talpig fejedelemségben állok. Valamikori ôsapám, Kadocsa lovas vitézként, parancsra érkezett ide, a hegyek közé, a Duló-nembéli bolgár nagyfejedelem embereként: só, arany, rabszolga és lovas vitéz ömlött a folyómenti birodalomba. Aztán apadozott, ma már csak annyi csordogál, amennyit magam engedek, a jószomszédság, a méltányosság és a józan ész nevében.

A bolgároknak arany kell, a magyaroknak só, bizáncnak rabszolga: de ennél is jobban béke kell itt a végeken. Olyanok vagyunk, akár a kézimérleg nyelve a birodalmak súlya között. Sarokkô vagyunk a bazileosz, a cár, és a kende között: mindenik magáénak tart, ezért egyik sem háborgat. Hátország vagyunk, gyepü, a béke záloga. Ha messzebb tekintek, nyugat fele: éhes, nyugtalan frankokat és latinokat látok. Északon a ruszok, délen a kalifa emberei, keleten az ôsi, folyton változó hatalom: egymásnak feszül mindenik, s ha e három birodalom, a bolgár, a magyar és a bizánci közül megroppan valamelyik, megbomlik az egyensúly, és tüzbe borul a világ.

Ilyenkor azt hiszem, mi vagyunk a világ köldöke. Rajtam, és ezen a maroknyi népen áll a világ békéje: azon, hogy marék sóval, arannyal többet-e vagy kevesebbet küldünk-e a cárnak, a kendének, a bazileosznak.

Elôbb-utóbb, jól tudom, mert látóember vagyok: megbomlik az egyensúly. Egy napon majd kidôl a birodalmak egyike, mint a sebzett bölény: és utánadôl a másik és harmadik is, mert az egymásnak feszülôk egymásra támaszkodnak. Új és új népek, nemzetek, és hatalmak jönnek: néha felemeli fejét a birodalmak egyike: Bizánc, vagy a magyarok, vagy a dunamenti: és újra rend lesz, egyensúly és béke egy rövid ideig. Ilyenkor majd, ha megfelelô fôemberre talál, megpihen e nép is újra, gyarapodhat, és építhet: aztán, ha újra kifut lába alól a föld, a kelet és a nyugat földje, ismét megfagy a lelkük, és álmodhatnak a hajdani dicsôségrôl, a nagynevü ôsökrôl, a sosemvolt világrázó hatalomról.

És rólam, mert többé nem akad hozzám fogható. Nem tudom, miért, hiszen nem vagyok különleges. Szentnek tartanak ugyan, de jómagam semmi szentségeset nem észlelek magamon. Józan eszem van, és jövôbe, múltba látó szemem, semmi más. Pedig ennél több a fejedelem, többnek kell lenni. Talán a véletlen, azaz: az isteni akarat, a körülmények tesznek azzá.

Nem lesz örökösöm, sem vérembôl, sem népem vérébôl, sem másunnan, a három birodalom egyikébôl sem. Hét fiam van: egyikbôl sem lesz fejedelem, pedig némelyik rátermett, talán nálam is rátermettebb. Katona lesz belôlük, vezér, és gyalogos- és lovaskatona. És fôember és paraszt; bölcsek lesznek, írástudók és írástudatlanok, urak és földönfutók. Beleolvadnak ebbe a népbe, és sorsuk eggyé válik. Új élet és új nemzetség sarjad utódaikban és mit sem fognak tudni a három birodalom között uralkodó fejedelemrôl, a névtelenrôl, ki ôsapjuk voltam.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.