Make your own free website on Tripod.com
Harminchárom

HOME

Alexiosz - Elek

Feleségemnek, Agatheiának, házam népének, a császári udvarnak és mindazoknak akik olvassák ezen levelet

Én, Alexiosz Philippopolitész, Gregoriosz írnok fia, császári segédtolmács és az udvari írnokok elöljárója, ezúton tudatom mindenkivel, hogy többé nem térek vissza eddigi hazámba. Róma nekem többé nem hazám, Konsztantinopolisz nem városom; feleségem nem feleségem, Theodosius nem császárom, és Krisztus nem istenem többé.

Pannóniában maradok, a hunok között, és sorsom az övékhez kötöm. Életemben elôször szabadon lélegzem: elmémet, lelkemet, tollamat senki és semmi nem köti gúzsba. Ha akarom, bíbortógában járhatok, s ha akarom, ágyékkötôben; azt írhatok, mit szívem diktál, és abban hiszek, amiben úri kedvem tartja. Lovam van, kardom, és kétszáz arany solidusom: úr vagyok éppoly szabad vitéz és úr, mint bármely más hun közvitéz Attila udvarában. Talán még gazdagabb is egy kissé.

Pénzem mellé vitézségre, harci dicsôségre pedig majd a következô hadjáratban teszek szert, mikor lovam fejét a hunokkal együtt magam is e romlott birodalom, Róma és Konsztantinopolisz felé fordítom. Vidáman és könnyü szívvel indulok majd hadba, mert nem tartozom e rothadó és túlérett birodalomnak semmivel, még köszönettel sem. Tudásomat szorgalmammal érdemeltem ki, vagyonomat munkámmal, egyebet pedig nem kaptam, hacsak a megaláztatást, a hajbókolás és képmutatás tudományát nem tekintem. A kéz, mely alázatosan rótta mások gondolatait és mások betüit, hamarosan karddal kezében tér vissza. A következô hadban nevet és rangot szerzek a hunok között, vagy otthagyom életem, és szabad emberként halok meg, ahogyan senki más Theodosius seregében.

Itt maradok, a szabad és büszke emberek között, akiket ti, ostoba gôggel barbároknak neveztek holott emberségesebbek, mint valamennyi római írástudó együttvéve. És mi más lehet a müveltség igazi mércéje, ha nem az emberség: nem erre tanított-e a filozófia, melyet betiltatott e szégyenletes és barbároknál is barbárabb császár? A hunok megbecsülik és tiszteletben tartják felebarátjukat, ellenfeleiket pedig szembôl sújtják le; szavuk világos igen és világos nem.

Ezért maradok közöttük, mert jobb emberek, mint ti. És azért is, mert atyámfiai ôk, noha két hónap elôtt színüket-formájukat sem ismertem. Szívem együtt dobban, együtt vigadok és együtt álmodom velük és énekeik ismerôsen visszhangoznak fülemben. Szeretem a lovakat, a füves pusztákat, a fákat és az éltetô napot, erôt és bátorságot érzek magamban az íjhoz és a kardhoz. Szavaik jobban tapadnak nyelvemhez mint a görög vagy latin szavak, melyeket most, utolszor írok le ide. Azután elfelejtem e megromlott és kihült nyelveket.

Hun vagyok. Harmincnyolc éven keresztül nem tudtam róla: most tudom.

Örömmel hagyom ott házamat és családomat; örömmel hagylak el, Agatheia. Hiú, buta tehén vagy, aki sokszor megkeserítetted életemet ostobaságoddal, és akit csak apósom udvari befolyása miatt vettem el. Örömmel hagyom el a fattyút is, melyet nem szégyelltél fiamnak nevezni, noha jól tudom, hogy Atroposztosz nemzette, ha ugyan nem a kocsihajtók valamelyike, hogy fulladnál meg szennyes ölelésükben.

Rabszolgáimat, titkáromat, ki felolvassa e levelet, és a mindennemü szolgálattevôket sajnálom, mert minden bizonnyal nálam rosszabb gazdájuk lesz. Azt tanácsolom nekük, szökjenek meg: akire nincsen bélyeg sütve, azt befogadják a hunok és szabad emberként bánnak vele, mert rabot csak csatában, vassal ejtenek.

Örömmel és megkönnyebbüléssel hagyom el márványlépcsôs, oszlopos házamat is, melyért annyit kellett türnöm és szenvednem, s melyért annyi hájas feneket kellett fényesre nyalnom az Udvarban. Ha úgy rendelik az istenek, nevetve dobok majd csóvát udvarába, és remélem, porrá ég és helyérôl füvet legel egy hun paripa. Itt, favázas sátramban jobban érzem magam mint valaha is a császári palotában.

Holnap reggeltôl Attila nagykirály udvarában leszek: sátram a királyi domb aljában áll, a többi szabad írástudó sátra mellett.

Priszkosz, Valentinianus, és a többi követ minden bizonnyal sok gonoszságot mond majd rólam: mert majd megfulladtak botránykozásukban és felháborodottságukban. Ha tehetnék, valamely szolgával tôrt üttetnének oldalamba, vagy megmérgeztetnék italomat: de nem tehetik, ezért csak nevetek rajtuk, és köszönés nélkül megyek el mellettük. Immáron nincs hatalmuk fölöttem, mert Attila udvarában lakom és nem a követek között; ennivalómat Edekon kincstárnok asztaláról kapom, és a hun urak mögött állva nézek szembe holnap a gerinctelen és gyáva küldöttekkel, akik békét koldulni jöttek ide a világ urának udvarába.

Olyan a Birodalom is, akár ôk: öreg, kövér és tehetetlen Attila színe elôtt, ki Isten ostoraként csattog behúzott nyakuk felett. Örül a lelkem, és hízik a májam, ahogyan földre hajolni látom a gôgös, görög és latin arcokat, és meggörbülni látom a büszke patríciusi gerinceket. Senki más nép küldötteinek nem kell térdre ereszkedve leborulni Attila elôtt: csak a rómaiaknak és a görögöknek. Gondoljatok erre ott Konsztantinopoliszban, ha a gôg feszíti üres kebletek.

És gondoljatok arra, hogy Rómának, a Birodalomnak vége. Elsöpri az ázsiai friss vér, és jól van ez így. Végre beteljesül a Birodalom sorsa: nem kap mást, csak amit megérdemel, s amit maga is tett valaha. A farkasszuka ivadékai elvesznek a pusztai lovak patái alatt. Attila néhány esztendô múlva Herkules oszlopainál és Ostiánál itatja majd lovait. Új világ kezdôdik.

Addigra új feleséget veszek a gyönyörü, mosolygós arcú, kemény husú, piroscsizmás hun lányok közül, és fiakat nemzek. Fiakat, akik szabad emberek lesznek, akiket nem köt béklyóba sem a császári hatalom, sem a papok hazug hite. Fiakat, akik tengertôl tengerig legeltetik lovukat, és akikben új nemzetség sarjad, és akiktôl rettegnek majd a hellének és a latinok.

Ennyit akartam mondani csak. Ezt üzeni nektek Elek, szabad hun vitéz.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
.