Hosszú, lankás dombok között vágtatok; arcomba csap a levegô, és beszívom a puszta, a ló és a lószerszám illatát. Megállok az egyik dombtetôn: alattam és körülöttem végeláthatatlan sík terül el, szelíd dombhátak hullámoznak rajta.

Fölöttem sas vijjog, és én ott ülök lovam hátán; talpamon érzem a kengyelt, kezemben a meg-megrezzenô zablát, és szabad vagyok és erôs.

Sokszor álmodom ezt: ilyenkor úgy ébredek, hogy kezem még ökölbe szorulva tartja az álombeli gyeplôt, és talpamon bizsereg a kengyel emléke. Pedig soha nem ültem lovon: honnan is ülhettem volna, én a rabszolga?

Gyeplô helyett íróvesszôt fogok kezemben, és naphosszat másolom gazdám iratait. Ez is messze visz: idegen tájak, idegen emberek, idegen istenek és idegen gondolatok közé. Többet utaztam itt, ebben a döngölt padlójú kamrámban mint bárki más Byzantiumban, többet mint gazdám, és többet mint nagyapám, akit nem ismertem ugyan, de a hírek szerint utazó volt. Nagyanyám, Eumopia egyetlen alkalommal látta, amikor fogant tôle: aztán eltünt a barbár messzeségben, ahonnan jött.

Apámat nem ismertem, meghalt, mielôtt megszülettem volna. Anyám, míg együtt voltunk is ritkán mesélt róla. Rabszolgáról nincs amit mondani, márpedig apám is rabszolga volt, ötéves volt, amikor nagyanyám eladta a trimontiumi rabszolgapiacon.

Éjszaka, mikor egyedül maradok, leülök, kiegyenesítem hajlott gerincem és felszegem állam. Sokáig ülök így, néha egészen reggelig: és ezután pihenten, erôsen és tisztán ébredek.

Ilyenkor azt hiszem, király vagyok. Nem paraszt, nem szabados, nem kereskedô, és nem tisztviselô, sôt nem is patrícius vagy katona: hanem király. A rabszolgaságnak ilyenkor nincs jelentôsége, mert a szabadság hiánya csupán királyságom egyik jelzôje.

Értékes rab vagyok gazdám megbecsül, mert gazdagsága rajtam is alapszik. Nem vernek meg, és nem alszom és nem étkezem együtt az alantasabb szolgákkal, hiszen akinek szépen kell írnia, annak életmódja sem lehet alantas. Külön kamrám van, és más feladatom nincs mint a könyvek és tekercsek másolása. Két példányban írok le minden kéziratot: egyet gazdám, és egyet a megrendelô számára. Néha szerzôdéseket íratni és másoltatni is jönnek gazdámhoz emberek jó memóriám van, és miután elmennek, szóról szóra le tudom írni újra a szerzôdésben foglaltakat. Sok titkos szerzôdést kötnek errefele az emberek. Gazdám hosszas életü lesz ezeknek a titkoknak köszönhetôen.

Senki nem tudja, hogy nemcsak másolok, de írok is. Ilyenkor valóban mindenhatónak érzem magam: a világ messze alattam terül el, elveszik a ködben és a füstben, álom, méghozzá rossz és tökéletlen álom csupán. A valóság íróvesszôm hegyébôl és szívembôl ered: és ez a valóság az, hogy én uralkodó vagyok. Mindössze királyságom nem errôl a világról való: és ha Miurunk megfeszíttetett, úgy magam is lehetek rabszolga ezen árnyékvilágon.

Nem írok a rabszolgaságról, mert a rabszolgaság nem létezik. Amíg írok, nem vagyok rabszolga, amíg másolok, addig sem. Álmomban sem vagyok az, és különösen nem vagyok az, amikor párommal vagyok. A nap legnagyobb részében uralkodó vagyok: mert a nap legnagyobb része másolással, írással, alvással telik.

Ezért hát az uralkodásról írok. Arról, hogy milyen érzés majdnem mindenhatónak lenni. Mert nem az a mindenható, akinek mindent szabad, és aki mindent megcselekedhet, hanem az, aki cselekvés nélkül is tudatában van annak, hogy ô Az, aki.

Párom, a pontuszi rabszolgalány, Edeka, kit gazdám mellém rendelt, teherbe esett tôlem. Tudom, hogy tôlem esett teherbe, és azt is tudom, hogy fiúval viselôs. Ugyanúgy tudom, ahogyan azt is tudom, hogy uralkodó vagyok. Efelôl nincs kétség: elsôszülöttem fiú lesz, más nem lehet.

Ha a jövôre gondolok, én, aki folyamatosan a jelenben élek, ôt látom, fiamat: és azt is látom, hogy ô a valóságban fog élni: abban a valóságban ahol uralkodók vagyunk.

Ma új munkát kaptam: ócska, terjedelmes, szószátyár görög fércmü a császárság dicsôítésérôl. A császári könyvtár számára kérték, egyetlen példányban: jelentéktelenségében többet nem érdemel. Soha, senki nem fogja elolvasni: olvashatatlan, emészthetetlen, megalszik tôle az ember ereiben a vér, és agya meglágyul tôle. Senki nem fogja elolvasni, ott porosodik majd a könyvtár polcain, és ez így van rendjén.

Életem legszebb munkája ez lesz. E kézirat minden harmincharmadik bekezdésébe önmagam írom. Azt írom le, amit soha senki. Nem istenekrôl írok, nem a császárról, nem az aszonyokról és nem az erkölcsrôl, nem a hegyekrôl, folyókról és idegen országokról: hanem a pusztai lovaglásról, az erôrôl, a nyugalomról, a biztonságról, az uralkodásról írok.

Minden írás teremtés. Magam is teremtô vagyok: írásommal megteremtem a jövôt. Varázslatot, káldeus mágiát müvelek, amikor a valóságot írom le: megfogalmazom, nevet, kifejezést, értelmet adok valaminek, megtestesülni kényszerítem. Semmibôl, amit leírtak, egy betü nem veszhet el: minden egyes sor minden egyes betüje sorsteremtô jóslat. Ezért írok csupán és kizárólag szabadságról, erôrôl, bölcsességrôl.

A sorok, melyeket leírtam, életet teremnek: eljövendô, elsôszülött fiam életét. Vagy az ô fia életét, vagy annak fiának életét. Valaki közülök az lesz, aki én vagyok, mikor éjszakánként egyenes gerinccel révülök, és talpam alatt érzem a kengyelt, kezemben a gyeplôt. Szabad ember, és uralkodó.

Az ô naplóját írom ezekre az oldalakra. Minden egyes betü, minden egyes mondat életének egy mozzanata, melyet elôre megálmodok, ahogyan engem is megálmodott valaki.

Én, Kirón, a rabszolga, fiam és unokáim naplóját írom. Te, aki a távoli jövôben olvasod ezt, tudni fogod, hogy mindannyian uralkodók voltak